A baloldal útvesztése

A lengyel baloldal utolsó kormányzása az MSZP-éhez hasonló véget ért. Két jobboldali párt taszította a mélybe, s még egy szélsőséges erő is megelőzte. Az ide vezető út is hasonló volt. Állampárti múlt, ügynökök a kormányban, neoliberális gazdaságpolitika, korrupciós botrányok, kisebbségi kormányzás, majd a bukás után pártszakadás. Ennek már öt éve, s a Baloldali Demokratikus Szövetség (SLD) azóta sem tudott talpra állni. A tanulságokról és a párhuzamokról beszélgettünk egy minapi kijevi konferencia szünetében Józef Oleksy egykori kormányfővel, a lengyel baloldal emblematikus alakjával.

Józef Oleksy 1946-ban született, 24 évesen már belépett a Lengyel Egyesült Munkáspártba, s 1968 és 1990 között a párt funkcionáriusaként dolgozott. Egyebek mellett volt a párt központi ellenőrzési bizottságának a vezetője, és első titkár Biala Podlaskán. A rendszerváltás után az utódpárt egyik vezetője. 1993 és 1995 között a szejm elnöke volt, majd ezt követően két évig miniszterelnök. 1996 végén lemondott, miután az ügyészség vizsgálatot indított ellene a szovjet hírszerzéssel folytatott állítólagos együttműködés miatt. Az átvilágító bíróság határozata szerint 1970 és 1978 között a lengyel katonai hírszerzés ügynöke volt. Kétszer vezette az utódpártot. Előbb 1996–97-ben elnöke a Lengyel Köztársaság Szociáldemokráciájának, majd 2004–2005-ben az addigra Baloldali Demokratikus Szövetséggé (SLD) keresztelt baloldali tömbnek. (MN)

Miniszterelnök úr, a magyar baloldal most minden jel szerint azt az utat járja, amelyen lengyel elvtársaik már jó ideje haladnak. Mivel magyarázza ezt a mélyrepülést?
– A kelet-európai szocialista, szociáldemokrata átalakulás legfőbb kérdése az volt, miként lehet egyszerre megőrizni a baloldali értékeket, attraktív erőként megjelenni a lakosság szemében, ugyanakkor hatékonyan építeni a kapitalizmust. Úgy gondolom, kissé korán kerültünk vissza a hatalomba. A Szolidaritás kormánya túlságosan hamar, 1993-ban megbukott, s máris újra ránk hárult az ország irányítása. Arra koncentráltunk, hogy megerősítsük a demokratikus intézményrendszert, a piacgazdaságot, folytassuk a privatizációt, s közben figyelmen kívül hagytuk választóink elvárásait, nem ügyeltünk a baloldali értékekre.
– Minden bizonnyal ez is ott van az okok között, azonban így túlságosan is egyszerű lenne a képlet. Mint az egymás utáni eredmények is mutatják, a választók ugyanis igazán akkor orroltak meg, amikor egyre nyilvánvalóbb lett a hatalomban megmelegedett baloldal korruptsága…
– Való igaz, elburjánzott a korrupció, s az a kép rögzült a lakosságban, hogy a baloldal nem harcol a korrupció ellen. Ezt a közvélekedést erősítette a sajtó…
– …nem inkább a tények, az egyre szaporodó botrányok?
– Voltak esetek, amelyeket azonban a sajtó felnagyított, sulykolva a közvéleménybe, hogy a baloldal korrupt.
– Nem gondolja, hogy egyszerűen nem kellett volna korruptnak lenni, s akkor elmaradnak a sajtóbotrányok is?
– Természetesen az a legfontosabb, hogy ne adjunk okot a kritikára. Arra akartam azonban rámutatni, hogy a sajtó tudatosan alakította ki rólunk ezt a képet, bélyegzett meg bennünket korruptként. Arról elfeledkeznek, hogy mi közben az Európai Unióba építettük az utat. Mert a szociáldemokrata párt pro-európai, miközben a jobboldal megosztott volt ebben a kérdésben. Többségük az unió ellen lépett fel.
– Ezzel azért vitatkoznék, hiszen a lengyel jobboldal derékhada egyértelmű célként tűzte ki az euroatlanti integrációt…
– …csak feltételeket támasztott a tagsághoz. Miközben mi elkötelezett, feltétel nélküli hívei voltunk az uniós tagságnak, teljesítettük a belépéshez szükséges feladatokat. Csak nem volt elég erőnk, befolyásunk ahhoz, hogy a lakosság az EU-tagságot összekösse a baloldallal. Mi bevittük az országot az Európai Unióba, a jobboldal pedig learatta a gyümölcsöt, megnyerte a választásokat.
– Én ugyan úgy emlékszem, hogy a lengyelek nem az EU-csatlakozás, hanem az egymást érő korrupciós botrányok miatt büntették az SLD-t, amely így a 2001-es 41 százalék után 2005-ben csupán 11 százalékot szerzett. Azóta tart a lengyel baloldal vesszőfutása. A pártok vezetését előbb átvették a fiatalok, aztán visszahívták a nagy öregeket, a marginalizálódásból azonban nem sikerült kitörni. A magyar szocialistákhoz képest e létben így öt év tapasztalattal bírnak. Melyek eme időszaknak, a sikertelen megújulási kísérleteknek a fő tanulságai?
– Először is, végük azoknak az időknek, amikor az emberek különféle programokban hittek, ezekre szavaztak. Mi hosszú távú stratégiákat készítgettünk, miközben a választókat csak az érdekli, miből élnek meg. Hogy alakulnak a bérek? Mennyi lesz a nyugdíj?
– Az MSZP-t ilyen kritika nem érhette, hiszen hatalomra kerülve azt is szétosztotta, amire fedezet sem volt…
– A szociális faktorral nem is volt probléma, a korrupcióval azonban igen. A magyar baloldal túlságosan korrupttá vált.
– Ez így van. Ehhez járult, hogy baloldali pártként a neoliberális gazdaságpolitika zászlóvivője volt…
– Ez utóbbi hibát mi is elkövettük. Kormányfőként Leszek Miller olyan adótörvényeket vezetett be, mintha szélsőséges liberális lenne. S az emberek csak néztek, azt kérdezve, hogy ki fog gondoskodni a szegényekről. S mi lesz azzal a rengeteg adóbevétellel?
– Ezzel nemcsak az a probléma, hogy egy baloldali párt követ neoliberális gazdasági programot, de ennek az iskolának az ideje már lejárt…
– A neoliberális gondolkodásnak már tényleg bealkonyult. Megbukott.
– S ha már a lengyel és a magyar baloldal bukása utáni időkről beszélünk, akkor nem lehet nem észrevenni, hogy ez mindkét országban együtt járt a szélsőjobb előretörésével…
– Így van. Mégpedig azért, mert nem csak a baloldal, általában a lakosság nagy része is keresi az utat. Az emberek próbálkoznak…
– …és baloldalról elkeseredésükben átváltanak a szélsőjobbra. Sőt, a nagy útkeresésben még a vezetők közül is megfordulnak ott néhányan.
– Minden bizonnyal Leszek Millerre gondol, aki egy időre Andrzej Lepper Önvédelem nevű szélsőségesen populista pártjához csapódott. Tévedett, s hamar visszatért. Egyébként a szélsőjobbot és a baloldalt több helyen a globalizáció radikális kritikája köti össze, a lengyel szociáldemokratákat azonban ez nem jellemzi. Mi nem anti-, hanem alterglobalisták vagyunk. Úgy gondoljuk, a globalizáció szükségszerűség. Olyan elkerülhetetlen dolog, ami ellen értelmetlen harcolni. Tenni kell viszont azért, hogy ez a világ, a kapitalizmus ne forduljon az emberek ellen.
– Önről aligha állítja bárki is az ominózus kémvád után, hogy szemben állna Oroszországgal. Most azonban a jobboldali kormány – igazolva, hogy Moszkvával beszélgetni nem baloldali privilégium – nagyobb lépéseket tesz a lengyel–orosz kapcsolatok normalizálásáért, mint bármelyik elődje.
– Én voltam a rendszerváltás után az első baloldali házelnök, majd kormányfő, így elkerülhetetlen volt, hogy a jobboldal céltáblája, támadásainak áldozata legyek. Walesáék ezt nem tudták lenyelni. Folyamatosan provokáltak. S ne feledje el, hogy két évvel voltunk a NATO-csatlakozás előtt. Engem vádolni kémkedéssel, így igazolva, hogy még a legfelső szinten is milyen erős Moszkva befolyása, jól jött mindkét nagyhatalomnak. Én e törekvések áldozata lettem. Egyébként akkor, abban a russzofób hangulatban szó sem lehetett a maihoz hasonló közeledésről. Amikor elutaztam Moszkvába a náci Németország felett aratott győzelem 50. évfordulójáról emlékezni, Walesa nem volt hajlandó eljönni, s még bíróság elé is akart állítani.
– Mára már ő is megbékélt. Többször nyilatkozta, hogy már Jaruzelskinek is megbocsátott. Önök is megbékéltek?
– Walesa mindennap mást mond. Nekem már csak azért is kijárna a mennyország, hogy négy éven át együttműködtem vele. Egyébként pedig nem haragszunk. Néhány napja a Wawelban találkoztunk, s ezt meg is beszéltük.
– Úgy tűnik, megérett az idő a lengyel és az orosz nép megbékélésére is…
– Álljunk meg egy pillanatra. Egyelőre a két nép megbékéléséről korai beszélni. Ez nagyon hosszú folyamat. Még csak a két kormány közeledéséről van szó, amelyet szívből támogatok. Úgy gondolom ugyanis, hogy egy, az Amerika barátságáért a szomszédaival folyamatosan veszekedő Lengyelországra senkinek nincs szüksége.