A bizalom újraszervezése és a közjó megteremtése

Bízvást kiindulhatunk abból a közkeletű igazságból, hogy a győztes koalíciónak minden demokráciában jogában áll a társadalom egésze számára egyebek között azt is meghatározni, mi számít közjónak. S ehhez legfeljebb a kollektív döntési szabályok valamelyikét kell igénybe vennie, amelyek segítségével máris törvénybe öntheti a közjavak elérésének a legfőbb céljait, miközben az ezekből származó terheket – legalábbis bizonyos mértékig – a társadalomra háríthatja. Feltéve persze, ha az állam képes biztosítani, hogy senki se használhassa fel a gazdasági és az információs szabadság egyenlőtlen elosztását sem a piaci verseny korlátozására, sem a gyengébb gazdasági szereplők bármilyen más formában való megkárosítására. Röviden úgy is fogalmazhatnánk: valódi piacgazdaság kizárólag ott létezik, ahol a gazdaság szereplői nemcsak arra számíthatnak, hogy racionális befektetéseikből előbb-utóbb profitálhatnak, hanem arra is, hogy sem az állam, sem bármilyen más erős gazdasági szereplő önkényének nem válnak áldozataivá. Miként azt is könnyű belátni, hogy hatékony és működőképes piacgazdaságról ott beszélhetünk, ahol senkinek sem kell tartania az állam kiszámíthatatlan beavatkozásaitól.
Így a társadalmi bizalom visszaszerzése attól is függ, hogy az eredményesen működő piacgazdaság milyen mértékben kapcsolódik a jogállamisághoz, a jogegyenlőséghez és a törvényességhez, mialatt – némi iróniával – olyan gyakorlati megfontolásoknak is eleget kell tennie, mint a társadalmi stabilitás növelése vagy a kevésbé előnyös helyzetben lévők életesélyeinek a javítása. Mindez azért is elkerülhetetlen, mert a közbizalomhoz tartozik, hogy egyáltalán nem ismer szociokulturális különbségeket az állampolgárok között. Mert a társadalmi bizalom újraszervezése nagymértékben azon múlik, hogy történik-e lényegi változás például a szervezett munkák piacára sem jutókkal, vagy az onnan tartósan kiszorultakkal. Közelebbről azokkal, akiknek az életlehetőségeit a napról napra való vegetáció állandó késhegytánca, illetve – jobb esetben – a munkakeresés folyamatos feszültségei határozzák meg. De bármennyire is teret nyer magának a társadalmi kirekesztődés – alighanem generációkon át tovább görgetett – akadályrendszere, eddig meglehetősen kevés szó esett arról, hogy bármiféle kilábaláshoz a szétzilált életnek olyan sok elemét kellene rendbe rakni, amihez a megmaradt lelki és fizikai tartalékok mozgósítása szükséges.
A mai szociális viszonyok között növekvő számú akadályt kell leküzdeni a bizalom helyreállításához. Látnunk kell ugyanis, hogy ennek megteremtése nem valamiféle adottság, hanem sokkal inkább az intézmények szerkezetében és működésmódjában, az emberek egymáshoz való viszonyában, hétköznapi szokásaiban megnyilvánuló lehetőség, amelyik csak akkor válhat valóra, ha minden ízében a korábbinál jobb, emberibb és demokratikusabb társadalom víziójához közelebb kerülünk. Ebből azonban mégsem következhet, hogy maga az állam alakítaná ki a piacgazdaság játékszabályait, mint ahogyan azt is meg kell akadályozni, hogy bármiféle gazdasági erő túlzott befolyásra tegyen szert. Vagyis ha egyáltalán lehet beszélni az állam kiegyensúlyozottságáról, ez nagyobbrészt attól függ, hogy képes-e intézményesíteni a közjóról alkotott különböző felfogásokat és eltérő érdekeket, valamint megvannak-e a kormányzati felelősség számonkérésének a hatékony alkotmányos keretei. Önmagában ehhez nemcsak demokratikus képviseletre, hanem a kormánytöbbségtől független, közfunkciókat ellátó intézményekre és a civil szerveződések egész rendszerére van szükség. Ettől függetlenül az ígéretek valóra válthatósága azon áll vagy bukik, hogy a kiépülő mostani parlamenti rendszerben mennyire képesek a közjót szolgálni. Mert ha a kormányzati hatalom – bármely oknál fogva – nem tud új társadalmi és piaci rendet teremteni, vagy meg sem kísérli újraszabályozni a gazdaság szereplőinek viszonyait, csak idejét vesztegeti. Viszont jelenleg minden jel arra utal, hogy a kormányzati munkát távlatos és egybehangolt reformlépéseket megalapozó szellemi és intézményes erőfeszítések kísérik. Merthogy a növekedési ütem hosszú távú fenntarthatóságát nem pusztán a jó konjunktúra, a gazdaság felfelé ívelő szakasza teszi lehetővé, hanem a sokszor emlegetett közmorál elfogadtatása. Amennyiben ez hiányzik, mi több, a folyó költségvetést rendre a fejlesztési, köztük az oktatási kiadások visszafogásával hozzák elfogadható állapotba, csakis a jövő változatlan felélésével számolhatunk. Hiszen az előzőeknél jóval szigorúbb államháztartási gyakorlatra van szükség. Méghozzá nem elsősorban az államháztartás korszerűbbé szolgáló belső átrendezésekkel, hanem sokkal inkább a fejlesztési célok és a gazdasági keretfeltételek (egyebek között a közbiztonság, az oktatásügy) átalakításával. És amilyen egyértelműek az ehhez kapcsolódó teendők, annyira bizonytalanok a makrogazdasági fejlődés hosszabb távú kilátásai. Csakugyan nem arról kellene beszélnünk, mi lenne jó az országnak, hanem jóval inkább arról, hogy miként befolyásolják a gazdasági növekedés ütemét, szerkezetét a külgazdasággal való kapcsolat jelenlegi aránytalanságai.

A szerző szociológus, egyetemi előadó