A válság spekulánsai

Magánmilíciák, spekulánsok előretolt bástyái – s ezek a jelzők még a finomabbak közé tartoznak, ennél sokkal durvább kijelentésekkel illetik a franciáknál és a mediterrán országokban a hitelminősítő intézeteket mostanság. A Moody’s, a Standard & Poor’s, a Fitch és társaik ellen általános a felháborodás. Már a brüsszeli Európai Bizottság is e cégek áldásos működésének korlátozását tervezi. Az emberek többsége ugyanis úgy tapasztalja, hogy miközben a hitelminősítők döntéseikkel akár egy ország életét is képesek megbénítani, manipulációik átláthatatlanok, és zömmel a pénzügyi befektetők érdekét szolgálják. Tény, hogy amikor egy nehéz helyzetbe került állam az elszabadult adósság és a hatalmas hiány miatt egy nagyobb hitelminősítő célkeresztjébe kerül, arra általában a piac látszólag indokolatlan hisztériával reagál. A spekulánsok szélsebesen kivonják a pénzeiket, megroggyantják a nemzeti – vagy akár az uniós – valutát, és várják a fejleményeket. S a válasz természetesen nem késik. Nincs az a kormány, amelyik saját polgárai védelmében ilyenkor ne emelné fel a kötvények kamatait, ráadásul az érintett államra vonatkozó csődkockázati felár is rendesen megugrik. Amint ez bekövetkezik, a befektetők visszatérnek, és mesés profitot kasszíroznak. Utánuk érkeznek a hitelezők, köztük a válságban is jól kereső nagybankok, majd a Nemzetközi Valutaalap, amelyik a kölcsönért cserébe még azt is megmondja, hogy hány szálat tehetnek naponta keresztbe a segélyekkel lélegeztetőgépre kapcsolt kormányok.
Ez játszódik most le a görögöknél, akik ugyan csúnyán trükköztek, csalták az adót, nagy lábon éltek akkor, amikor nem lehetett, ám ezzel rendkívül kiszolgáltatott állapotba sodorták magukat, s ennek előzetes jeleivel még csak most szembesülnek. Az Athénban tervezett különadók, brutális megszorítások mind a nagytőke válságbefektetéseinek és hiteleinek megtérülését szolgálják. A garantált profitot a munkavállalók, a családok és a nyugdíjasok szállítják. Ráadásként potom áron értékesíthetik a déli ország vagyonát, talán még az Akropoliszt is eladják. S ezen az országot bénító általános sztrájk sem sokat segít. A görögöknek készített csapda ugyanis egy klasszikus hurokra hasonlít, amelyiknek tudvalévően az a tulajdonsága, hogy minél többet vergődik benne az áldozat, az annál jobban fojtogat és szorít.
Számunkra különösen ismerős lehet mindaz, ami most Athénban történik. A forgatókönyv Magyarország esetében sem volt másképp. A válsággal együtt érkezett meg 2008 őszén az ország nyugati határára a piaci hisztéria, ami sérülékeny pénzügyi helyzetünkbe kapaszkodott. A kamatok, a kockázati felár, a forint árfolyama elszálltak. Hihetetlen többletköltségekbe keveredtünk, amit megkoronázott hitelajánlatával – az Európai Bizottság mellett – a Nemzetközi Valutaalap. S tudjuk, a kölcsönszerződésben mi mindent felvállalt a néhány hete elsöpört kormányzat. A Bajnai-kabinet lényegében e kötelezettségek teljesítésére alakult.
Azt, hogy mit hajthat végre és mikor a hamarosan felálló második Orbán-kormány, nagyban meghatározza az a mozgástér, amit a Nemzetközi Valutaalapnál a közeljövőben kiharcol. A hurok lazítását kell elérnie az új kormánynak. Ám a tárgyalóasztal túloldalán ülőket csupán egy dolog érdekli majd: vajon megkapják-e azt a tőkét és a hozzá tartozó busás kamatot, aminek folyósítását elegánsan a most hivatalba lépő utódokra hagyták a szocialisták. Sok fegyver nincs a kezünkben. Csak a kétharmad erejében bízhatunk, meg abban, hogy a számunkra hurkot vetők is rájönnek arra: most levegőhöz kell juttatniuk az áldozatot.