Brüsszel és a Balközép újság

„Két nap is kevés lenne, hogy felsoroljam a sikereinket.” Molnár Csaba kancelláriaminiszter, Balközép, 2010. március

Ma már mind a hét önkormányzati szövetség pártállástól, mérettől és földrajzi elhelyezkedéstől függetlenül egyetért abban, hogy a településeknek nyújtott állami támogatás és a helyi adók átengedése nem fedezi a kötelező feladatokat, a pénzügyi kiéheztetés pedig nyilvánvalóan nem vezetett sehová

Valószínűleg az uniós adminisztráció hibázhatott, a túlzott bürokrácia miatt veszthették el valahol a fonalat, így történhetett, hogy az utóbbi évek magyar gazdasági sikersorozata egyszerűen eltűnt a nemzetközi bürokrácia útvesztőjében. Míg a csehek, a lengyelek és a szlovákok egymilliárd eurós jutalmat kaptak a 2007–2009-es teljesítményükért – náluk hét-tíz százalékkal fejlődött ez idő alatt a gazdaság –, addig nálunk a nulla- és a mínusz hétszázalékos tartományban mozgott a „növekedés”. Ezért nem kaptunk egyetlen eurócentet sem a nagy közös kassza pótlólagos forrásaiból, és nem is fogunk még egy jó pár évig.
Az uniós hivatalnokok Molnár Csaba Balközépben részletezett „sikerei”, Gyurcsány Ferenc „gyarapodó országa” és Bajnai Gordon „Európa-bajnok válságkezelése” helyett minden bizonnyal olyan marginális adatok alapján döntöttek a jutalmakról, mint az egyes országok versenyképessége, felzárkózásuk üteme és az ott élő lakosság életszínvonalának javulása. Hiába minden: Brüsszelben szemmel láthatóan nincsenek tisztában a szocialisták „Beszéljenek a tények” című impozáns kampány-összeállításában szereplő adatokkal, és arról a rengeteg eredményről, amelyet Gyurcsány szerint csak azért nem látunk, mert másfelé tekintgetünk. Vagy ahogy Molnár kancelláriaminiszter úr fogalmazott: még a zöldségesnél és a buszmegállóban is arról kell győzködni az embereket, hogy „jó kormányzással és az uniós források hatékony felhasználásával soha nem látott mértékben fejlődik az ország”. Ezek szerint a szemellenzős brüsszeli hivatalnokok nem vették észre, amit az MSZP hitelesítette tényadatok igazolnak: ömlik a pénz az agráriumba, növekednek a magyar bérek, takarékoskodik az állam, s egyre csökkennek az adók.
Vélhetőleg ismét a briteknek lesz igazuk, akik már idejekorán figyelmeztettek: az uniós hivatalnokokban egyesül az olaszok szervezési készsége, a németek rugalmassága és a franciák szerénysége, ehhez járul a belgák képzelőereje, a hollandok nagyvonalúsága és az írek intelligenciája. A brüsszeli bürokraták hazánkat érintő szikár verdiktje ráadásul egészen 2013-ig lesz érvényben, addig illene tehát bizonyítanunk, hogy a következő turnusba már mi is beférünk.
Ha nem érjük be annyival, hogy „napjainkban négyszer kevesebb órát kell dolgoznunk egy színes televízióért, mint Orbán Viktor kormányzása idején” – elfelejtve, hogy nem a bérek emelkedtek ennyivel, hanem a tévé ára ment le – és az igazság kissé részletesebb kibontása mellett döntünk, akkor szembe kell néznünk a következőkkel: a gazdaság növekvő pályára állításához elkerülhetetlen annak az átalakítássorozatnak az elkezdése, amelyhez bizony szükség lesz a parlamenti képviselők kétharmados rábólintására. Azért, hogy méltatlan kompromisszumok nélkül végre csökkenteni lehessen az állam felesleges bürokratikus kiadásait, rendet lehessen vágni az őszre sok helyütt fizetésképtelenné váló önkormányzatoknál, amelyek sem a kórházak, sem az iskolák számláit év végén már nem tudják miből kigazdálkodni.
A Gyurcsány–Bajnai-korszak öröksége ugyanis a problémák áthárítása helyi szintre: ennek egyik szemléletes példája, hogy a kilakoltatások gondját források kijelölése nélkül egy tollvonással áttolták az önkormányzati térfélre.
Tették mindezt úgy, hogy tisztában voltak a ténnyel: a 2006 óta eltelt időszakban a megyék, a városok és a falvak több adósságot és egyéb kötelezettséget halmoztak fel, mint a saját vagyonuk. (!) Feladataik száma ugyanis növekedett, költségvetési támogatásukat azonban megnyirbálták. Kétharmados többséggel lehet csak módosítani azon a fenntarthatatlan rendszeren, ahol minden harmadik település önhibáján kívül működésképtelen, sok megye és település pedig csak több száz milliárd forintos kötvénykibocsátással élte túl az elmúlt négy év megszorításait, és a jövőre rájuk szakadó törlesztőrészleteket – már most látható – nem tudják kigazdálkodni. A bürokrácia csökkenését ábrázoló szép grafikonok gyártásával foglalatoskodni mindenesetre könnyebb, mint a lakossági szolgáltatások közel háromnegyedét ellátó településeknél a feladatokat és a forrásokat a valós képességekhez és szükségletekhez igazítani. (A szocialista statisztikákból egyébként következetesen kifelejtik az elmúlt nyolc év 63 százalékos inflációját, így kétségkívül minden állami támogatás elvileg többet ér.)
Ma Magyarországon egy ötvenfős falu jegyzőjének éppen úgy kétezer jogköre van, mint egy megyei önkormányzat jegyzőjének, de ugyanannyi a kötelező feladata is. Abszurd a példa, de valós: egy kistelepülés amúgy társadalmi munkában dolgozó, 60 év feletti polgármesterének elképesztő ügyekben kell rendszeresen tanácsot kérnie a rutinos kollégáktól, holott csupán azért lett belőle vezető, mert ő volt a falu legfiatalabb lakosa. A (kétharmados) módosításra szoruló törvény szerint ugyanis olyan feladatokat kell megoldania, mint a falu ivóvízellátása, a csapadékelvezetés, a közvilágítás biztosítása, a lakásgazdálkodás, a tűzvédelem, a közbiztonság, az alapfokú nevelés, a katasztrófavédelem és a köztisztaság. Emellett köztemetőt kell fenntartania, garantálnia kell a helyi energiaellátást, a természet védelmét, a közutak fenntartását, a szociális és egészségügyi ellátást és a falu fejlesztését.
Akkor még nem említettük sem a közművelődés megszervezését, sem a helyi nemzeti és etnikai kisebbségek jogainak érvényesítését. Márpedig a települések feladatait rögzítő, utoljára 1994-ben – akkor még nem demokráciaellenesnek tartott – kétharmados MSZP–SZDSZ-többséggel módosított törvény szerint ez is kötelező alapfeladatnak számít. Vagyis: ha például a fent említett kistelepülésen egy szép napon öt fő összehajol, és úgy dönt, hogy holnaptól nemzeti vagy etnikai kisebbséget szeretne alkotni, akkor polgármesterüknek kutya kötelessége számukra önkormányzati irodát és működésüknek helyszínt biztosítani. Tekintve, hogy ma tizenegy kisebbség rendelkezik ilyen jogokkal, elvileg fennáll „a veszély”, hogy a faluban több helyi kisebbségi önkormányzat is zászlót bonthat.
Az önkormányzatok támogatási rendszerének átalakítását, az adók megosztását, valamint a feladatok újragondolását és a település méretéhez igazítását a szakma idestova 10-15 éve sürgeti. Most elérkeztünk arra a pontra, hogy az emberek mindennapi életét befolyásoló helyi szolgáltatások fenntartása érdekében a következő kormány egyik első feladata az önkormányzati pénzügyi reform kell hogy legyen.
Ma már mind a hét önkormányzati szövetség pártállástól, mérettől és földrajzi elhelyezkedéstől függetlenül egyetért abban, hogy a településeknek nyújtott állami támogatás és a helyi adók átengedése nem fedezi a kötelező feladatokat, a pénzügyi kiéheztetés pedig nyilvánvalóan nem vezetett sehová. A jelenlegi adóelvonási rendszerrel büntetik a magas személyi jövedelemadóval rendelkező városokat, míg a szerény jövedelmű, sok munkanélkülinek otthont adó falvak fenntartható fejlődését nem támogatják.
Ha képes lesz rá, a következő kabinetnek egy párbeszéden és alapos szakmai elemzésen nyugvó törvénymódosítást kell véghezvinnie azért, hogy soha ne lehessen még egyszer vita tárgya a gyermekétkeztetési támogatások megvonása, amely a magát baloldalinak nevező kormány idei költségvetési tervében szerepelt.
A vasárnapi fordulónak tehát van tétje, egyet azonban ne feledjünk: a startvonal és a célvonal nem azonos helyen vannak.