Bűnben sült pecsenye

Bűnbánati stólával a nyakában énekelteti a pap a falubelieket a Nemzeti Színház hatodik emeleti folyosóján. Bent a közönség a zöld műfűre helyezett szalmazsákokon ül a festőműhely közepén, a plafon nagy, ezüstös fémcsövei csöndes tapintattal, barátságtalanul morognak. A sarkokban a négy alapvető helyszín, a bejárattól balra pedig kopott pad Barbarával (Molnár Piroska).
Az alig huszonkét esztendős Martin Sperr Jagdszenen aus Niederbayern című darabja 1966-ban nagy vihart kavart Nyugat-Németországban. A szerző a hányattatott sorsú latens meleg sihedert, Rovót alakította, míg két évvel később a főszerepet, a homoszexualitása miatt kiközösített fiút, Abramot a nagy sikerű filmváltozatban. Az akkor ébresztőnek szánt dráma nyilvánvaló rokona az épp tíz évvel korábban megszületett Dürrenmatt-műnek, Az öreg hölgy látogatásának. A szabad német területen gyakorlatilag a náci korszakot követő lelkiismeret-vizsgálat szerepét töltötték be többek között ezek az előadások, akár a múltjával s önmagával szembenéző Ausztriában némi megkésettséggel például Werner Schwab munkái.
A Vadászjelenetek keletkezési ideje sokszor feleslegesen az előtérbe tolakodik Alföldi Róbert rendezésében, holott a homoszexualitáshoz való viszonyunk problémája ma már óhatatlanul más formában jelentkezik. Az a hatalmas körítés, amellyel a darab felvezeti és végigfuttatja a témát, csak abban az esetben működik, ha a szüzséhez erős, szinte letaglózó atmoszféra társul. Ezt – talán a festőműhely rideg tornaterem jellege, a világítás neonfényekkel való megoldása miatt – sem sikerült megteremteni. A következmény az egyenetlenség, a feszesebb, izgalmas részeket váltó jó néhány elnyújtott, érdektelen jelenet, kizökkentő üresjárat. Társul ehhez a kelleténél egy fokkal több, s ezért egy idő után fárasztóvá váló forgolódási kényszer, a történet menete ugyanis csak így követhető. Kétélű a színészek megjelenése a nézői térben: pontosan eltalált Stohl András (Abram) közönségbeli, ahogy ő mondja, levegőzése, ugyanakkor a többieknek feleslegesen sokat kell átgázolniuk az üldögélők között.
A minden pillanatban hiteles jelenlétet elváró, nem könnyű feladatnak egyébként megfelel a kitűnő, szinte testközelben játszó színészi gárda, így az 1969-es film alapján maszkírozott, égő tekintetű Stohl András, a szerelmével őt állhatatosan követő, várandós Tompos Kátya (Tonka), a sápadt-sárgásszürke, fölényes gonoszsággal kavaró Péterfy Bori (Hentesné), az eseményekkel sodródó befogadott, inge utolsó ráncáig paraszt Szarvas József, a szemét alakok Alföldinél ügyeletes megjelenítője, Hevér Gábor (Georg) és a tagbaszakadt német nő, Básti Juli (Mária).
A hiányolt letaglózó atmoszféra a zárójelenetben szinte fizikailag tapintható. Fizikailag, hiszen a tisztáson üldögélő nézők között sört osztogatnak a felszabadultan ünneplő szereplők, s a távozó közönség még menet közben elkészített fasírozottat is kaphat.
A tudatosabbak természetesen nem kérnek sem a malátaléből, sem a darab végzetes fordulatai közt kisült, cinkosságot termő pecsenyéből.
(Martin Sperr: Vadászjelenetek Alsó-Bajorországból. Nemzeti Színház. Rendező: Alföldi Róbert.)