Diktatúraveszély kontra valóság

Mit látnak a polgárok? Hogy a szocialisták a régi vágányon döcögnek. Csak azt nem veszik tekintetbe, hogy a páncélvonatból mára csak egy kis ütött-kopott-lopott hajtányuk maradt. Komikusan úgy viselkednek, mintha még mindig náluk lenne a többség

Elvárják a Fidesztől, hogy egyeztessen velük és csak négyötödös többséggel lehessen módosítani az alkotmányt – jelentette ki nemrégiben Mesterházy Attila. Sokan nem hittek a fülüknek, amikor az „elvárjuk” kifejezést meghallották. Egy kőkemény tizenvalahány százalékot besöprő párt üzen ilyen foghegyről, a keleti despoták magabiztosságával a több mint kétharmados parlamenti többséget szerzett első helyezettnek.
Más miatt is baljóslatú ez az úrhatnám főnöki tempó. Az állampárt idején ugyanis az MSZMP-nek ténylegesen egyetértési joga volt az égvilágon mindenben, így az országgyűlési ügyekben is. Nemhogy törvényt nem lehetett hozni a megbízható elvtársakkal telepakolt T. Házban, de még egy falusi budit sem volt szabad felhúzni addig, míg a nagybetűs Párt nem bólintott rá fontoskodóan. Másrészt az állampárti áthallásokon túl azt a hatást keltik, hogy ezek az emeszpések nem is igen szeretnék, hogy a Fidesz engedjen. Hisz ha valakitől kérni akarnak valamit, mégsem rivallhatnak rá, mintha a beosztottaikat kommandíroznák. Nem mondhatnak olyanokat dölyfösen, hogy „elvárjuk”. Hacsak azért nem, mert eleve ki akarják provokálni az elutasítást. Hogy így gördülékenyebben szólhasson a demokráciasirató krokodilkórus.
Lehetne persze egy olyan verzió is, hogy vélt erkölcsi fölényük birtokában beszélnek magasabb lóról. Magyarán: éppen azért várják el a polgári szövetségtől, hogy mondjon le bizonyos, házszabály adta demokratikus jogosítványokról, mert ők messzemenőkig méltányosak voltak, amikor a Fidesz–KDNP volt ellenzékben. Csakhát erről esetünkben nem lehet szó, mivel az MSZP az SZDSZ-szel hivatalos, majd vadházasságban együtt élve minden létező ellenzéki indítványt úgy vágott ki, hogy csak úgy porzott. A balliberális retesz annyira hermetikusan működött a „reakcióval” szemben, mint az aláaknázott nyugati határzár a korai Kádár-rendszerben. Ha ilyen légmentesen szuperáltak volna az állami védelmi mechanizmusok a gazdaságban két éve, a világgazdasági válság be sem kukucskálhatott volna Hegyeshalomnál. Nyolc év alatt nemigen volt olyan fideszes előterjesztés, amit tárgysorozatba, napirendre engedtek volna venni.
Ha annyira régóta szunnyad bennük ez a demokratikus attitűd és nem azért követelik az egyharmados és egyötödös limitek eltörlését, mert még ezt sem érték el, miért nem akkor tört fel bennük a házszabály módosításának olthatatlan vágya, amíg kormányon voltak? Ki vagy mi fogta le a kezüket, hogy kodifikálják: ne kelljen még a képviselők egyötöde se ahhoz, hogy vitanapot indítványozhassanak vagy vizsgálóbizottság felállítását? Mi okból nem álltak elő már évekkel ezelőtt, hogy csak négyötöddel lehessen alkotmányt módosítani? Nagyobb hitele lenne demokráciaféltő hevületüknek, ha addig nyomultak volna a témában, míg a kormánykeréknél voltak. De „elvárásaik” más miatt is komolytalanok. Nem kell alkotmányjogásznak lenni, hogy átlássa valaki azon javaslatuk abszurditását, amely szerint minden módosító indítványról szavaznia kellene a T. Háznak. Azzal érvelnek: ne akadhassanak el a bizottsági üléseken, ahol egyharmados támogatottság szükségeltetik. Minő szép távlat lenne, ha a parlament órákig mást sem csinálna, mint az obstrukciós céllal százszámra ömlesztett módosítókról szavazgatna. Hogy mi lehet akkor a megoldás a balliberális oldal számára, amely összement, mint pulóver a mosásban? Tetszettek volna egy parányival jobban szerepelni – parafrazálhatjuk Antall József mondását. És még valamit megtehetnek. A Jobbikkal is egyeztethetnek. Nem kell urizálni. Tessék előbb a tükörbe nézni és csak utána ócsárolni a parlamenti patkóban szomszédos bajtársakat. Egy-két konszenzusos pontot máris találhatnak, úgymint a Fidesszel szembeni harcias ellenszenvet. Ha keresnek néhány további rokonértéket – és aki keres, az talál –, már ketten együtt kiadják azt a mandátumarányt, ami alapja lehet egy gyümölcsöző együttműködésnek.
A jelek szerint ugyanis jóval több közös nevezőt találnak a radikálisokkal, mint a Fidesszel. A Nemzeti Együttműködési Nyilatkozatra máris közösen mondtak nemet, nagy sietve. Figyelemreméltó módon a reaktivált MSZP közeli demokratikus charta ugyanúgy a forradalom szó használatát kifogásolja a jelen helyzetre vonatkoztatva. A charta gyalázatosnak tartja, Vonáék szerint pedig leértékeli a forradalmak szentségét.
Hasonló fogadtatása volt Navracsics Tibor expozéjának, amelyet a kisebb parlamentről, az új kormányzati struktúráról és a miniszterelnök-helyettesi poszt megteremtéséről szóló alkotmány- és törvénymódosításokról tartott. A leendő miniszterelnök-helyettes úgy fogalmazott: olyan korszakot szeretnének a jövőben felépíteni, olyan politikát megvalósítani, amelynek középpontjában a közjó áll, és amely felette áll a magánérdekeknek. Márpedig a kisebb parlament, a kisebb, de hatékonyabb kormány nem csupán a Fidesz kívánságlistáján szerepelt, hanem a többi párt is ezt szajkózta. A választók előrelátása azonban azt a pártot juttatta megfelelő felhatalmazáshoz, amelyik mindezt komolyan is gondolja. Ez pedig megint csak nincs ínyére az utódpártnak, amely ismét túlzott „hatalomkoncentrációt”, „túlhatalmat” lát a közvélemény által támogatott tervek mögött. De hát mondjon már valaki egy példát, ugyan mi mögött nem sejt a kispárti lét felé menetelő MSZP ármányt és diktatórikus vágyakat? Bárándy Gergely odáig ment az alkotmányos rend elleni demagógiában, hogy azt is kifogásolta: a Fidesz 52 százalékos listás eredmény birtokában a mandátumok 68 százalékát kaphatta meg. De érdekes, amikor ők kevesebb mint ötven százalékkal az egész országot akarták megtanítani kesztyűbe dudálni, nem találták visszásnak a helyzetet. Olyannyira nem, hogy minden ellenvéleményt a szélsőségesség, az erőszak megnyilvánulásának láttak. Ehhez képest a Fidesz–KDNP paritásos albizottságot indítványoz, hogy konszenzusos megoldás szülessen a kétszáz főnél kisebb parlamentről jövő év végére. Navracsics pusztán a tényszerűség kedvéért jegyezte meg: a volt kormánytöbbség hetvenegy alkalommal akadályozta meg, hogy a témában benyújtott javaslataik akár csak napirendre is kerüljenek.
Mit látnak a polgárok? Hogy a szocialisták a régi, évtizedek alatt kifényesített vágányon döcögnek. Csak azt nem veszik figyelembe, hogy a páncélvonatból mára csak egy kis ütött-kopott-lopott hajtányuk maradt. Komikusan úgy viselkednek, mintha még mindig náluk lenne a többség. Holott meglehet ennek a nagyképűsködésnek a böjtje – még bőven veszíthetnek szavazókat. Az emberek azt látják: olyan piszlicsáré kötözködésekkel töltik az időt, mint hogy egyes képviselők milyen mellényt hordanak. Meg azzal, hátha nem akarják majd csökkenteni 15 százalékkal a miniszterek fizetését, mint az előző kabinet propagandacéllal tette. És még arra is jut energiájuk, hogy – mint Mesterházy – azt számolgassák, „csupán” hány ezer szavazattal kapott többet a mostani kétharmados szövetség, mint 2006-ban az MSZP és az SZDSZ. A másik oldalon meg ott áll és már munkához látott az új kormánytöbbség, és ésszerű, áttekinthető változtatásokkal lép fel. Mert egyetlen vonatkozásban tényleg igaza van Lendvai Ildikóéknak: nem szabad az embereket lenézni és elvenni tőlük húsz év megszenvedett tapasztalatát. A társadalom elsöprő többsége ugyanis véglegesen ráunt arra az álbaloldali ijesztgetésre, hogy állandó a diktatúraveszély – ha nem ők kormányoznak. Az emberek szeretnének végre sikeresek lenni és többé nem vevők a mesterséges izzításokra. Inkább azt a kérdést teszik fel, látván a méltatlanul kicsinyes utódpárti viselkedést: hogy tudtak ezek egyáltalán idáig is kormányon maradni?