Festő az Isten tenyerén

Az Aulich Art Galériában mutatták be a Munkácsy-díjas, érdemes művész Kárpáti Tamás festőművész munkásságát bemutató, a T-Art Alapítvány kiadásában, a Kugler Könyvek sorozatában megjelent albumot. A kilencedik köteténél tartó sorozat a művészek önszerveződése és a magánmecenatúra találkozásának szép példája. Ezúttal szó szerint, mert a Vertel Beatrix által tervezett kötet bizonyosan sikeresen indulhat majd a következő szép könyv pályázaton is.

Csatlakozik ennek a könyvnek a megjelenése a néhány hónapja a Galéria 13-ban, illetve az Erdős Renée Házban rendezett kiállításokhoz. Együttesen pedig Kárpáti Tamás 60. születésnapjához. Az ünneplés részesei, vagy a számvetésé?
– Nem nagyon szeretem az ünneplést, és összegezni sem nagyon szeretek. Talán azért, mert már régen megszoktam, hogy olyan természetesen jönnek a név- és születésnapok. December 25-én születtem, így az ünnepség mindig egybeolvad a karácsonnyal, egyben pedig a háttérbe is szorul. De az is lehet, hogy azért nem csinálok számvetést, mert az Isten tenyerén vagyok: mindig azt csináltam, amit szerettem, és szerényen meg is élünk belőle. Hagytam mindig, hogy a dolgok úgy történjenek, ahogyan történnek, bár természetesen vannak dolgok, amelyeket az ember morálisan elutasít. Elutasítom például a Magyarországon az utóbbi időben iszonyatosan elterjedt bunkóságot, az emberhez méltatlan dolgokat. Mondhatnám azt is, hogy hívő emberként elfogadom azt, ami van, de azt is, hogy ezzel a felfogással sokkal simábban mennek a dolgok. Az emberek egy része ma mindent meg akar változtatni. Szentendrén mindenki bont és épít valamit, közben nem jut idő a szemlélődésre, és talán azokkal az értékekkel való találkozásra sem, amelyeket nem megváltoztatni kellene, hanem megőrizni.
– Annak idején egyszerűen elfogadta tehát, hogy festő legyen?
– Igen, de azután akartam is valóban az lenni. Iszonyú szenvedély ez a mesterség: ha két napig nem gyakorolom, már elvonási tüneteim vannak. Hogy lettem festő? Úgy, hogy rajzból kettes voltam, mire anyukám vett nekem egy kifestőkönyvet. Így kezdődött, a Dési Huber Körrel folytatódott, azután a Képzőművészeti Főiskolán. Sarkantyú Simon volt a mesterem, de tanított Barcsay Jenő is.
– Miatta költöztek Szentendrére, arra a térre, amelyet Barcsay Jenőről neveztek el, s ahol a Szabó Tamás készítette mellszobor áll?
– Akkor még sem a szobor nem volt meg, sem a tér nem róla volt elnevezve. Talán nem is volt neve, Márti, a feleségem küzdötte ki a névadást. Egyébként korábban Budapest szívében, a Belvárosban laktunk, a Veres Pálné utcában, igazából nem is tudok itt megszokni. Városi ember vagyok, gyakran fél napokat kószáltam a pesti utcákon, senki nem tudta, ki vagyok. Itt, ha kilépek a házból, ismerőssel találkozom. Huszonöt évig dolgoztam a Dózsa György úton lévő műtermemben, ami egy régi fényképészműterem volt, önkormányzati bérlemény, amelyet nem gondoztak, így a végére minden begombásodott, pár képet kivéve mindent a szemétre kellett dobni. Most is van egy kis lakás, közel a nyolcvanhét éves édesanyámhoz, ahol dolgozhatok, de főleg a szentendrei műtermemben festek. Mindenesetre nem lettem szentendrei festő, mindig is magányos farkas voltam.
– Még akkor is, ha karakteresen kirajzolódik az a lírai expresszív művészetet művelő művészkör, amelyhez tartozik? Vagy akkor, ha művei erősen kötődnek a hit, a szakralitás értékeihez? Nem kérték még fel, hogy olyan képet fessen, amelyet oltárra szánnak?
– Így alakult, nem tudatosan változtam. Egyre fontosabb számomra a hit. A képekben is a szentség közeli, szakrális értékek foglalkoztatnak, de nem akarok a képekkel bibliai történeteket illusztrálni. Amikor megfestem őket ide vagy oda, egyszerűen örömöt találok bennük. Azután külön öröm, hogy egy-egy gyűjtő megtalál. Azt sem mondhatom persze, hogy az egyházhoz kötődő értők elkerülnek, az Új Emberben például gyakran jelennek meg írások a műveimről. De nem is akarok egyházi festő lenni. Abban a korban élünk, amelyben a művésznek a saját művén kívül nem szabad kötődnie semmihez. Így gondolom a magányos farkasságot is, mert barátok persze vannak, de a csoportosulásokat a művészet halálának tartom. Ha az ember belsőből csinálja a festészetet, csak magányos lehet. Mindig is azt gondoltam, hogy az igazán magasművészetnek el kell vonatkoztatnia a napi, aktuális dolgoktól, és eszméket, ideákat kell állítania.
– Képein a Megváltó alakja sejlik fel, egy-egy szent, vértanú vagy éppen egy angyal jelenik meg. Mit kell látnia bennük, körülöttük a kép nézőjének? Drámát? Bibliai példázatokat?
– Igen, azt is. Úgy tíz éve volt, hogy hosszabb ideig betegeskedtem, ez alatt az idő alatt sok mindent át lehetett gondolni. Rájöttem, sokkal jobban hangsúlyoznom kell az emelkedettség, a szépség szerepét, hogy a képhez, amelyre egyszer ránéztél, szeress visszamenni, mert katarzist élsz át a szemlélése közben. Valóban, minden képen egy emberi alak jelenik meg. Talán Krisztus, talán Szent Sebestyén, valami, amire ránézel, és nem a festéket látod. Az embernek fel kell oldódnia abban az áradásban, amit a színek, a majdnem absztrakt formák hordoznak magukban. Ha valaki minden mozzanatot aprólékosan megfest, akkor az olyan, mintha reggeltől estig beszélne. Csak jelezni kell, és utána érezni az áradást a hűvösből a meleg felé, vagy fordítva. S meg kell érezni, éreztetni a történések magját képező drámát.