Föderalista törekvések Ukrajnában

Mind erőteljesebben hallatják hangjukat Ukrajnában a föderalizmus hívei. A szövetségi államrendszer mellett kardoskodók legfőképpen azzal érvelnek, hogy az egységes nemzetállam létrehozására irányuló törekvések csődöt mondtak, az ukránosítást erőltető politika és politikusok elbuktak. Az ellentábor szerint viszont az alkotmányban is rögzített unitarizmus elvének feladására irányuló törekvések a hatalom részéről a szeparatizmus hivatalossá tételét jelenti.

Az állami berendezkedés újragondolásának szükségességét ezúttal a regionális politika kérdéseivel foglalkozó miniszterelnök-helyettes vetette fel. A 2000 című kijevi hetilapnak adott interjújában Viktor Tyihonov egyebek között elmondta, hogy személyesen Viktor Janukovics államfő bízta meg őt a hatalom decentralizására irányuló feladatok elvégzésével, s az ezzel együtt járó alkotmánymódosítás előkészítésével. A gyakorlati tapasztalatok ugyanis egyértelműen bebizonyították, szögezte le Tyihonov, hogy az egységes nemzetállam modellje, amelyet az 1996-ban elfogadott alkotmányban rögzítettek, nem felel meg Ukrajnának. Ha pedig valami nem működik és kerékkötője a fejlődésnek, azon sürgősen változtatni kell, hiszen mindaddig csupán üres beszéd marad az európai fejlett országokhoz való felzárkózás hangoztatása, szögezte le a miniszterelnök-helyettes.
A nagy visszhangot kiváltó interjú azonnal csatasorba állította a föderalizmus híveit és ellenzőit. Álláspontjaik természetszerűen szögesen ellentmondanak egymásnak, ám egyvalamiben – más-más okból ugyan – mégis messzemenően egyetértenek: az ország területi egysége forog veszélyben.
A nemzeti stratégiai intézet vezérigazgatója, Valerij Homjakov például határozottan meg van győződve arról, hogy Ukrajna számára csakis a föderáció lehet az egyetlen mentőöv, amely még képes lehet megakadályozni az ország teljes széthullását. Szembe kell nézni végre azzal a megcáfolhatatlan ténnyel, érvel Homjakov, hogy az országot alkotó régiók közötti különbségek, elsősorban az ott élők mentalitásából, szokásaiból, kultúrájából, nyelvéből adódóan, túlságosan is nagyok ahhoz, hogy az állampolgárok valaha is jól érezhessék magukat egy egységes nemzetállam keretei között. Ukrajna egyébként már ma is sokkal inkább szövetségi és nem unitáris államként működik, s nemcsak a már létező Krími Autonóm Köztársaság miatt, hanem azért is, mert mára már gyakorlatilag minden egyes régiónak kialakult a maga sajátságos, egyre nagyobb befolyással rendelkező vonzási központja.
A hasonló álláspontot képviselő Olekszandr Bulavinnak, a Politikai Kultúra Európai Intézete igazgatójának pedig már a receptje is megvan arra, hogy a meglehetősen bonyolult műtétet miképpen lehetne a lehető legkisebb fájdalommal és megrázkódtatással elvégezni. Szerinte első lépésként a kulturális föderalizmust kellene létrehozni, ami valójában azt jelentetné, hogy az oktatási program megőrizné általános nemzeti jellegét, minden más tekintetben viszont a régiók nemzeti sajátosságai és igényei érvényesülnének. Ezt követné a gazdasági föderalizmus kialakítása, ami már egy sokkal bonyolultabb folyamat lenne, hiszen nem lehetne figyelmen kívül hagyni például azt, hogy vannak megyék, amelyek eddig képtelenek voltak meglenni állami támogatás nélkül. Végül pedig az utolsó szakaszban kerülne sor a közigazgatási föderalizmus megteremtésére, vagyis az önállóvá vált, illetve az egységes közigazgatáshoz tartozó földek, körzetek jelképes határvonalainak kijelölésére. Bulavin szerint Ukrajna legkevesebb öt különálló, de mégis szorosan összetartozó föderatív egységre, nevezetesen a Krímre, az északkeleti földekre, az úgynevezett Szlobozsanscsinára, a központi régióra, magára a fővárosra és Galíciára tagozódhatna. Ezzel együtt Bulavin, s véleményével messze nincs egyedül, határozottan visszautasítja a narancsos ellenzék szeparatista vádjait, szerinte ugyanis ma Ukrajnában egyetlen felelősséggel gondolkozó politikus sem akarja az ország széthullását. Sőt, a szeparatizmus ma sokkal inkább a nyugat-ukrajnai megyéket jellemzi, amelyek továbbra sem hajlandók elismerni Viktor Janukovics államfővé választását.
A globális stratégiai intézet igazgatója, Vagyim Karaszjov, aki a közelmúltig Juscsenko elnöki kancelláriájának tanácsadójaként is tevékenykedett, viszont úgy véli, hogy a hatalom ily módon próbál megszabadulni a nyugat-ukrajnai régióktól, amelyek az ukrán mentalitás és az állami függetlenség eszméjének a hordozóiként a Szovjetunió idején is idegesítőleg hatottak Moszkvára. Célszerűnek tűnik tehát leválasztani őket az ország többi részéről, hadd főjenek a saját levükben, foglalkozzanak kedvükre nyelvük, kultúrájuk, hagyományaik ápolásával, s ne zavarják folyton az ország központi és keleti részén élőket. Karaszjov szerint a föderáció kulturális-lingvisztikai szinten már ma is létezik és működik. A közigazgatási határokat ugyan még nem vonták meg, de azzal, hogy az új hatalom a régiókra bízta annak eldöntését, hogy kiket tekintsenek hősöknek és kiknek állítsanak emlékműveket, illetve a Regionális vagy kisebbségi nyelvek európai chartájának érvényesítésével az orosz nyelv az ország keleti és déli régióiban immár gyakorlatilag az állami státus rangjára emelkedett, a kérdés valójában már véglegesen eldőlt.