Húsz év

Pünkösdvasárnap lesz húsz éve, hogy a parlamentben letette az esküt Antall József, az első szabadon választott kormány miniszterelnöke. Vitán felül történelmi volt a pillanat, ám akik őriznek még emléket erről a napról, ők is leginkább az esemény nagyszerűségéhez, emelkedettségéhez méltatlan csetepatét tudják felidézni. Az akkor egyetlen – közszolgálati – televízió nem közvetítette a kormány megalakulását jelentő perceket.
Ezért is merült rögtön feledésbe a megválasztott miniszterelnök első beszéde. „Ez a nap az ország számára, azt hiszem, a dolgos hétköznapok egyike, amelyeken belül csak akkor ünnep, ha ennek az egész történelmi folyamatnak, aminek most egy újabb állomásához érkeztünk, valóban átérzője lehet.” „Nem titkolom, kétségek gyötörnek; nem titkolom, a felelősség súlya olyan mértékben nehezedik reám, hogy minden akaraterőmre és hitemre szükségem van a helytálláshoz.” „Szeretném ezen a napon itt, az Országgyűlésen elmondani, hogy a magyar nép minden erejével, minden hitével akarjon kilábolni ebből a válságból, legyen szolidáris egymás iránt!” Igen, a rendszerváltozás megtörtént, a zsarnokságét felváltotta a jogállam intézményrendszere, lett itt piacgazdaság és nyugati integráció. De a katarzist már az első pillanatban ellopták (közben és később sok minden mást is), a változással – bár tudomásul vette – igazán sohasem azonosult a nép, a széthúzó társadalomból minden nemes erőfeszítés ellenére sem sikerült valódi közösséget formálni.
Ma ismét egy jobbközép erő miniszterelnök-jelöltje készül az eskütételre, aki forradalomnak, a húsz éve létrehozott rendszer lezárásának, megdöntésének nevezi az áprilisi választásokat. Orbán Viktor szavait értetlenség, gúny, felháborodás fogadta a rommá vert baloldalon. Egyesek szerint az elmúlt húsz év minden teljesítményét tagadja a Fidesz elnöke által az Országgyűlés elé terjesztett nyilatkozat a nemzeti együttműködésről, csakhogy akik így gondolkodnak, távolról, nagyon távolról ismerik az 1990 utáni Magyarországot. Hiszen messziről valóban minden rendben lévőnek tetszik, de amint egy kicsit közelebbről kezdjük vizsgálni a jogállam vagy a piacgazdaság működését, kiütköznek a válságjelenségek, s megértjük, miért is olyan elégedetlen a vágyaival eddig nem sokat törődő „rendszerrel” a magyar választó. Húsz év hoszszú idő, s ha csak arra gondolunk, hová jutott mondjuk a demokratikus Németország 1945 és 1965 között, verhetjük a fejünket a falba. Az átmenetiségnek pedig maga az ideiglenesnek szánt, mégis lényegében máig változatlan 1989-es alkotmány a szimbóluma.
Nyilvánvaló, hogy a leendő kormány sikere elsősorban attól függ, miként tudja kezelni azt a gazdasági válsághelyzetet, ami a nemzetközi körülmények miatt is súlyosabb annál, ami szintén szocialista örökségként az MDF-re várt. De a nagy feladat előtt most is a szimbolikus, közjogi, nemzetépítő törvénykezésé a főszerep. Annak idején éktelen hangzavar támadt Antall József ártalmatlan megjegyzéséből, miszerint ő lélekben 15 millió magyar miniszterelnöke, ma – nem csak a parlamenti erőviszonyok miatt – nincs igazi ellenállás a nemzetpolitikai fordulatot jelentő kezdeményezésekkel – kettős állampolgárság, nemzeti összetartozás melletti tanúságtétel – szemben.
Ha a jobboldal nem tanul a leckéből, „Gyurcsány Ferenc lesz, aki történelmi lehetőséget kap arra, hogy végleges rendszerré formálja a demokratikus átmenet utáni Magyarországot” – írta lapunkban négy éve egy másik rendszerváltoztató, Tölgyessy Péter (Második megintés, 2006. április 29.). Ha a baloldal hallani sem akar forradalomról, másként is mondhatjuk: áprilisban lezárult egy éppen húszéves hatalmi harc, s eldőlt, hogy a választóktól szerzett kétharmados parlamenti felhatalmazással Orbán Viktor formálhatja végleges rendszerré az átmenet utáni országot.