Lendvai Ildikó és az MSZP szemfényvesztése

Érdemes felidézni néhány számadatot annak szemléltetésére, hogy megértsük, mennyire súlyos az MSZP által elszenvedett választási vereség. Arra például még egyszer sem volt precedens a rendszerváltás óta, hogy egy kormánypárt olyan lavinaszerű szavazatvesztést legyen kénytelen elszenvedni, mint ami most bekövetkezett. Az eddigi csúcstartó az MDF volt, amelynek 1994 tavaszán mintegy hatszázezer szimpatizáns elvesztésével kellett szembenéznie. Emlékezhetünk rá, hogy mindez olyan sokkhatást váltott ki, amit a párt soha nem volt képes kiheverni. A fenti tény aligha biztató a szocialisták számára, hiszen nekik ezúttal több mint kétszer annyi szavazó elvesztését kellene feldolgozniuk. Az 1994-es MDF leharcolt állapotában is képes volt öt egyéni választókerület megnyerésére. A mostani MSZP aspiránsai viszont mindössze a két angyalföldi körzetben tudtak nyerni. (És ebből a kettőből Szanyi Tiboré még erősen kérdéses.)
Nem sokkal biztatóbb a kép akkor sem, ha a szocialisták teljesítményét 1990-es önmagukkal vetjük össze. Bár idén csaknem kétszer annyian szavaztak rájuk, mint a rendszerváltó megméretésen, ám tegyük hozzá, hogy akkor az MSZMP-től kezdve az Agrárszövetségig további utódpártok is ringbe szálltak, amelyek többsége három százalék fölötti eredményt ért el. Az ő szavazatarányukat is beleszámítva gyakorlatilag ugyanazt a támogatottságot kapjuk, mint a jelenlegi MSZP-ét, amelyik időközben teljesen lefedte a baloldalt. A két évtizeddel ezelőtti MSZP-nek Németh Miklós, Horn Gyula vagy Pozsgay Imre személyében népszerű vezetői voltak, akikben benne rejlett az újrakezdés lehetősége, és a törzsszavazók is az ereje teljében lévő negyvenes korosztályból kerültek ki.
Ma ott tart a párt, hogy minden országosan ismert politikusa masszív közutálatnak örvend (egyikük sem szerzett egyéni mandátumot). Megmaradt szimpatizánsainak elsöprő többségét a nyugdíjasok alkotják, miközben az 55 év alattiak körében történelmi mélységbe süllyedt a népszerűségi index. Biztosan sokan emlékeznek még arra, hogy 1990 őszén milyen rokonszenvvel fogadták Londonban Németh Miklóst az Európai Újjáépítési és Fejlesztési Bank alelnökeként. Mára odáig süllyedt a hazai baloldal megítélése, hogy az ugyanezen tisztségre jelölt Veres Jánosnak megszégyenülten kellett hazakullognia. A kilencvenes években még megszokott volt, hogy a nemzetközi üzleti köröknek az MSZP a magyarországi kedvence. Idén tavasszal viszont már azzal kellett szembenéznie a szocialista pártnak, hogy a pénzvilág a Fidesz kétharmados többségének pusztán az esélyét is üdvrivalgással fogadta.
Április 25-én este néhány biodíszletnek számító fiatalember mellett a kilencvenes évek eleje óta ismert arcok sorakoztak fel. És elegendő végigböngészni az újonnan megalakuló Országgyűlés MSZP-frakciójának névsorát, hogy kiderüljön; a következő ciklusban is velük kellene „megújulnia” a baloldalnak. Az ötvenkilenc fős frakcióban csak elvétve találhatók új nevek. A jelenlegi pártvezetés tagjai listáról mind bejutottak: akkor pedig milyen lemondásról és megújulásról beszél Lendvai Ildikó? Egyelőre annak sem látni semmi nyomát, hogy a nagyarányú vereség után akadnának olyanok, akik hajlandók levonni a konzekvenciákat, elköszönve a politizálástól. Valahogy úgy, ahogyan mindezt 1990-ben Grósz Károly vagy Berecz János tette. Voltak persze néhányan, akik már a választások előtt bejelentették visszavonulásukat, ám paradox módon éppen azokról van szó – például Katona Béla házelnök vagy Gráf József földművelésügyi miniszter –, akik a legkevésbé hibáztathatók a mostani kataklizmáért. Egyre gyakrabban említődik fel a fiatalítás, ám megoldást ez sem jelentene. A Zuschlag János, Hagyó Miklós vagy Hunvald György nevével fémjelzett generáció tagjai eddigi életművükkel bőven bebizonyították, hogy törvénytelenségben és gátlástalanságban még elődeiken is túltesznek.
Nem lehet komolyan venni Lendvai Ildikónak a pártelnöki tisztségből való lemondását sem, hiszen Gyurcsány tavalyi, bohózatba illő távozása után eleve átmeneti vezetőként állt a szervezet élére. Ráadásul, sajtóhírek szerint, Lendvai hamarosan a parlament egyik alelnöke lesz. Vagyis magasabb közjogi pozíciója lesz, mint bármikor. Ez minden, csak nem lemondás, netán megfontolt visszavonulás a közélet első vonalából… És hivatalosan ugyan a teljes elnökség felajánlotta a távozását a néhány hét múlva összehívandó kongresszus előjátékaként, ám e kényszerből fakadó felajánlást e pillanatban szintén nagyon nehéz komolyan venni. Elképzelhető, hogy amenynyiben a Lendvai-féle elnökség által megtervezett koreográfia szerint zajlanak majd az események, akkor a soron következő tisztújítás mindössze annyiból áll, hogy Baja Ferenc, Veres János és Szekeres Imre újfent megállapodik pogácsamajszolás közben, hogy ki milyen arányban részesedhet a megmaradt koncból. Aztán pedig jöhet a beharangozott „megújulás”, amit unalmas brosúrák gyártása kísérne a pártelnökségre készülő Mesterházy Attila lendületes le-fel járkálásával egyetemben. Ezzel a személyi háttérrel még az olyasféle elképzelések sem vehetők komolyan, amelyek a párt nevének vagy logójának lecserélésétől várják az újjászületést.
A készülőben lévő forgatókönyvet jelen állás szerint leginkább Gyurcsány Ferenc zavarhatja meg. A volt kormányfő hétfői MTI-interjúja félreérthetetlenül azt sugallja, hogy a Magyar Demokratikus Chartára építve hasonló puccs kirobbantására készül, mint amit hat évvel ezelőtt egyszer már sikerrel végrehajtott. Az MSZP tagságának lelkületét ismerve mindez akár sikerrel is végződhet. Bonyolítja a képletet az „igazi baloldaliság” nevezetű idea jegyében mozgolódó Szili Katalin, akinek kósza nyilatkozatai viszont arra engednek következtetni, hogy erősödnek a tagságon belül azok a hangok, amelyek nem csupán konkrétumok nélküli szóvirágok formájában kívánják elítélni a haszonlesőket, hanem – néven nevezve az illetőket – végleg meg akarják szabadítani tőlük a pártot. A még mindig csak óvatosan felemlegetett ügyeskedőkre azonban nem a Szili-féle tisztítótűz jelenti a legfőbb fenyegetést. Amennyiben ugyanis a Fidesz valóra váltja ígéreteit az elszámoltatásról, akkor büntetőeljárások sora indulhat meg ellenük. Közben pedig ne feledkezzünk meg azokról a pártkatonákról sem, akiknek rövidesen távozniuk kell az általuk birtokolt kényelmes és jól fizető állásokból.
Nagyon valószínű, hogy a júniusi kongreszszuson érvényesül az MSZP köztudottan erős összetartása annak érdekében, hogy az önkormányzati választásokig lehetőleg még ne történjen semmi, abban reménykedve, hogy hátha addigra megkopik a kormányzás népszerűtlen feladatát felvállaló Fidesz népszerűsége. Nem teljesen megalapozatlan a fenti reménykedés, pláne azért, mert a mostani mélyponthoz viszonyítva ősszel már az is sikerként lesz elkönyvelhető, ha Angyalföld mellett még legalább egy helyen megmarad a polgármesteri szék. Emellett azonban bekövetkezhet az az eshetőség is, hogy a belső vitákba belerokkanó, modernizálódni (húsz esztendeje) képtelen, a korrupciós botrányokban elmerülő posztkommunista képződmény az önkormányzati voksolásokon újabb nagy verést kap, aminek eredményeképpen valósággá válik Tölgyessy Péter jövendölése, aki nemrég az MSZP teljes megsemmisülésének lehetőségét vetítette előre.
Bár a közép-európai térség legtöbb országában parkolópályára kerültek és lejáratódtak a posztkommunista utódpártok, és szinte mindenütt jobboldali kormányok vannak hatalmon, a szlovákiai példa, a Robert Fico vezette Smer sikerei azt bizonyítják, hogy soha nem szabad véglegesen leírni a baloldali politizálást. Hasonló forgatókönyv nálunk is valósággá válhat. A kérdés csak az, hogy egy esetlegesen újjászülető szocialista párt igazmondóbb, törvénytisztelőbb, tisztességesebb és becsületesebb lesz-e, mint a mostani, amely e fogalmakat kitörölte a lexikonokból.