Mintha hazaérkezne az ember: csendes, egyszerű udvarban áll Pécs külvárosában Magyarország első gyermekhospice-háza. Itt azonban valami mégis egészen más. Furcsa csend ural mindent, mintha a gyász előre meghúzódna az eltávozott gyermekekről elnevezett szobák sarkaiban. A Szemem Fénye Alapítvány elnöke, Gyura Barbara és az az édesanya fogadja az érkező vendégeket, akinek hat éve elhunyt lányáról nevezték el az épületet Dóri Háznak. – Minden erőnkkel szeretnénk megállítani a halált, de nem vagyunk elég erősek – mondja megnyitóbeszédében Barbara, aki maga is elvesztette kisfiát, Nailt. Dóri pedig éppen hat esztendeje, ezen a napon vált angyallá…
Azóta sok év telt el reményben és harcban, hiszen folyton akadályokba ütköztek, pedig csak egyet akartak: szebbé tenni az elviselhetetlent. Hazánkban soha nem nyílt még gyermekhospice-ház, így a gyógyíthatatlan kicsik utolsó napjait enyhítő ápolás körülményeire sem születtek szabályok. Azok megalkotásáért is ők küzdöttek éveken át.
Valósággá vált remény
Boldog, aki nem lát és hisz: ez a kétezer éves üzenet vált ma valósággá, mert hitük legyőzte a hitetlent – ismeri el a megtört szülők lankadatlan kitartását beszédében Hoppál Péter fideszes országgyűlési képviselő, a ház védnöke, aki maga is segédkezett a hospice ház létrejöttében. Tari Zsuzsanna, Dóri édesanyja nem mond beszédet, de a szemeiben megbújó szomorúság mindent elmond helyette. Csak akkor mosolyodik el, amikor megmutatja a csinosan kialakított szobákat. Empátia és megnyugvás. Így jellemzi a ház önkéntes igazgatói posztját betöltő Zsuzsanna azt, amit az ide érkező beteg gyermekeknek és szüleiknek szeretnének adni a Dóri Házzal. Egy hófehér, sötétített szobában állunk, csak a lávalámpák sápadt fénye világítja meg megtört arcát, miközben beszélgetünk. – Sírni szeretnék, miközben a lelkem egyfolytában mosolyogna, mert mindig érzem, amerre csak megyek a házban, hogy itt van – csuklik el a hangja, amikor arról kérdezem, hogyan éli meg ezt a napot. Elárulja, éppen Dóri láthatatlan jelenléte segítette munkájában: az elmúlt közel két hétben napi húsz órát dolgozott, hogy lánya halálának évfordulójára megnyithassa kapuit a ház.
Nincs még azonban minden készen. Barbarától megtudom, hogy egy intenzív gyermekápolási és egy gyermekravatalozó ágyat kellene beszerezniük, ám a két eszköz összege eléri a három és fél millió forintot.
– Nem maradt pénz a fürdőszobák kialakítására sem, ürességtől csengenek a szürke vakolattal borított tisztálkodóhelyiségek. Ha elég adomány érkezik az alapítvány számlájára, szeptembertől beköltözhet öt család. Barbara elmondja, nem a kórházi ápolókkal van baj – hisz ők mindent megtesznek –, de az intézmények szabályozása sokszor nehezíti meg a nyugodt együttlétet.
Sok még a tennivaló
– Éjszaka például tilos a látogatás, pedig sok gyermek akkor megy el, és a szülők nem lehetnek mellettük – mutat rá a fájdalmas valóságra. Itt mindannyian azon dolgoznak, hogy otthonossá tegyék az épületet. Konyhát is azért alakítottak ki, hogy az ismert ízek az otthon légkörét teremthessék meg. Azt szeretnék, ha a gyógyíthatatlan gyermekek nemcsak betegségük végső stádiumában érkeznének ide, hanem előtte többször ellátogatnának a Dóri Házba, hogy vidám élmények fűzzék ide őket. Az adományok lassan érkeznek, Barbara szerint azért, mert a halál tabunak számít hazánkban. A gyermekek elvesztéséről pedig menekülésképp tudomást sem akarunk venni. A nappaliban álló komódon könyvek fekszenek. Az egyik borítóján egy kisfiú néz a fotós objektívjába hatalmas kék szemekkel. A könyv címe „Nail”, Barbara írta kisfiáról. Ahogy megpillantom, eszembe jutnak a szavai: „amikor tíz éve elveszítettem, könyvet írtam róla, hogy halhatatlanná tegyem”. Angyalnak születtek. Ez a másik könyv címe. Benne gyermekfotók születési és halálozási dátumokkal, mellettük az édesanyák szavai: versek, visszaemlékezések a legnehezebb pillanatokról. Az emlékkönyv – ahogy az alcímben nevezik – aprócska, de ha súlya lenne a benne rejlő, papírra vetett fájdalomnak, megmozdítani sem lehetne. Az udvarról beszűrődő zaj töri meg merengésemet, miközben Barbara lép be mosolyogva. Adomány érkezett, új székeket cipelnek a konyhába.
Csendes búcsú
A pince felé indulok, ahol ravatalozó nyugszik a téglás boltív alatt. A falon erdőt ábrázoló tapéta. Gyertyák égnek mindenfelé, a falra akasztott képekről a gyermekek mosolyognak az ide érkezőkre. Egy kis asztalkán hófehér porcelánangyalok őrzik az ott heverő köveket, rajta a gyerekek neveivel, nekik írt üzenetekkel. – Örökké szeretni fogunk – olvasom az egyiken. Az első pillanatban fájdalom szorítja a torkomat, de aztán valami megmagyarázhatatlan nyugalom győzi le a szomorúságot. Talán tényleg itt vannak mindannyian, ahogy Zsuzsanna mellett a lánya. Amint kifelé indulok, megakad a szemem egy versen, ami Dórinak állít emléket. Örökre beleég az ember szívébe az egyik versszak néhány sora: „A semmibe üvöltöm, gyere vissza, kérlek! / Lassan melléd sírom magam az égbe, / hogy ne félj nélkülem a sötétbe’! / Mondd, egy anya hogy élheti túl…?”
A Szemem Fénye Alapítvány bankszámlaszáma: 50800111-11083762.
