„Mert a hitük legyőzte a hitetlent”

Néhány éve összefogott egy kis csapat, hogy létrehozzon egy olyan házat, amely abban segíti a szülőket, hogy családias körülmények között, biztonságot nyújtó orvosi felügyelet mellett éljék át a legmegrendítőbb fájdalmat: gyermekük elvesztését. Az előttük tornyosuló akadályok leküzdhetetlennek látszottak, hiszen jogszabályok akkor még nem léteztek erről, az emberek többsége pedig tudomást sem akar venni a gyermekhalálról. Tegnap győzött a remény: megnyitotta kapuit a Dóri Ház.

Sok még a tennivaló

– Éjszaka például tilos a látogatás, pedig sok gyermek akkor megy el, és a szülők nem lehetnek mellettük – mutat rá a fájdalmas valóságra. Itt mindannyian azon dolgoznak, hogy otthonossá tegyék az épületet. Konyhát is azért alakítottak ki, hogy az ismert ízek az otthon légkörét teremthessék meg. Azt szeretnék, ha a gyógyíthatatlan gyermekek nemcsak betegségük végső stádiumában érkeznének ide, hanem előtte többször ellátogatnának a Dóri Házba, hogy vidám élmények fűzzék ide őket. Az adományok lassan érkeznek, Barbara szerint azért, mert a halál tabunak számít hazánkban. A gyermekek elvesztéséről pedig menekülésképp tudomást sem akarunk venni. A nappaliban álló komódon könyvek fekszenek. Az egyik borítóján egy kisfiú néz a fotós objektívjába hatalmas kék szemekkel. A könyv címe „Nail”, Barbara írta kisfiáról. Ahogy megpillantom, eszembe jutnak a szavai: „amikor tíz éve elveszítettem, könyvet írtam róla, hogy halhatatlanná tegyem”. Angyalnak születtek. Ez a másik könyv címe. Benne gyermekfotók születési és halálozási dátumokkal, mellettük az édesanyák szavai: versek, visszaemlékezések a legnehezebb pillanatokról. Az emlékkönyv – ahogy az alcímben nevezik – aprócska, de ha súlya lenne a benne rejlő, papírra vetett fájdalomnak, megmozdítani sem lehetne. Az udvarról beszűrődő zaj töri meg merengésemet, miközben Barbara lép be mosolyogva. Adomány érkezett, új székeket cipelnek a konyhába.

Csendes búcsú

A pince felé indulok, ahol ravatalozó nyugszik a téglás boltív alatt. A falon erdőt ábrázoló tapéta. Gyertyák égnek mindenfelé, a falra akasztott képekről a gyermekek mosolyognak az ide érkezőkre. Egy kis asztalkán hófehér porcelánangyalok őrzik az ott heverő köveket, rajta a gyerekek neveivel, nekik írt üzenetekkel. – Örökké szeretni fogunk – olvasom az egyiken. Az első pillanatban fájdalom szorítja a torkomat, de aztán valami megmagyarázhatatlan nyugalom győzi le a szomorúságot. Talán tényleg itt vannak mindannyian, ahogy Zsuzsanna mellett a lánya. Amint kifelé indulok, megakad a szemem egy versen, ami Dórinak állít emléket. Örökre beleég az ember szívébe az egyik versszak néhány sora: „A semmibe üvöltöm, gyere vissza, kérlek! / Lassan melléd sírom magam az égbe, / hogy ne félj nélkülem a sötétbe’! / Mondd, egy anya hogy élheti túl…?”
A Szemem Fénye Alapítvány bankszámlaszáma: 50800111-11083762.