Mi mennyi?

Emlékszem, amikor az általános iskolában arról értesültem, hogy Magyarország legmagasabb pontja a Mátrából kinyúló 1014 méter magas Kékestető, azon gondolkodtam, vajon mivel mérték meg? Elvégre ilyen hosszú colstok valószínűleg nem létezik. A gyermek azért gyermek, hogy logikusan gondolkozzon, és őszinte kérdéseket tegyen fel. Azonnal jelentkeztem, és sugaras tekintettel megkérdeztem: tényleg van olyan hosszú colstok, amivel a hegyet meg lehet mérni? A válasz: nincs, édes fiam, de elvileg lehetséges. Világos, kerek válasz. Akkor még nem lógtak cafatokban a pedagógusok idegei. Súgva kérdeztem Jocót, a padszomszédomat, szerinte mit jelent az, hogy elvileg, de nem tudta. A vállát rángatta, félhangosan tippelt: ha tíz colstokot összeragasztanak, akkor az elvileg van. Erre kizavarták a folyosóra, mert órán megint beszélgetett.
Ha Jocó most mellettem teremne, kaján vigyorral olvasnám fel neki az újsághírt, miszerint Kína és Nepál megegyezésre jutott a Mount Everest magasságát illetően. Kína ezután nem vonja kétségbe, hogy a hegy magassága 8848 méter, Nepál viszonzásul elismerte, hogy a tényleges magasság 8844 méter. A vitát kiváltó különbség a csúcsot fedő hóréteg vastagságából adódik. Ha két ország képes valamiben megegyezni, annak örülni kell, mert az emberiség javát szolgálja, így aztán nem akarok a lezárult vitát illetően tréfálkozni, bár lehetne. Csak halkan jegyzem meg – remélem, Kína azért meghallja, mégiscsak nagy ország –, hogy az emberi test magasságába a haj vastagságát nem szokás beszámítani, vagyis a hóréteg csak szemfényvesztés. Nepáli gigantománia! Amúgy pedig négy méter legfeljebb kolbászból számít jelentősnek. Némi nosztalgiával teszem fel a régi kérdést: mivel mérték meg a hó vastagságát? Elvi colstokkal? Ki mérte meg? Lakik ott fent, a semmi peremén egy hómérő ember? Vagy talán minden csúcsot hódító expedíció kötelessége megmérni a hómagasságot? El kell hinnünk, hogy állandóan négy méter a hó magassága? Nem fordulhat elő, hogy a szélvihar letarol róla harmincöt centit? Vagy hullik rá még egy méter? Miért nem egyeztek meg abban, hogy a Mount Everest magassága változó, mint a Duna vízszintje Orsovánál? Lám, mennyi kis aljas kérdés lapul egy tetszetős nemzetközi megegyezés mögött. Á, ne is gondoljunk bele!
Becsüljük meg az örök hó nélküli Kékestetőt!
És persze a Dunát! Utánanéztem, a folyam hosszát a Brigach és a Breg-patak összefolyásától mérték – önuralom, nem kérdezem mivel és hogyan – nyilván azért, mert nem eldönthető melyikük forrásából születik. Mind a kettőből. Ha a forrástól mérnék, a Duna hosszabb lenne, nem úgy, mint a Rajna, amely most egyik napról a másikra rövidebb lett kilencven kilométerrel. Eddig úgy tudtuk – már aki tudta, én nem tudtam –, hogy 1320 kilométer hoszszú, erre most kiderült, hogy nem annyi. Nem bizony, mert valamikor a hatvanas években valaki, talán az esti randevújára gondolva, két számjegyet figyelmetlenül felcserélt, így lett a (helyes) 1230-ból 1320. A hibás adat gyorsan, és akadálytalanul terjedt, tudjuk ez a hibás adatok sajátja. Attól kezdve a kézikönyvek és lexikonok már ezt vették át. (Nem szeretnék zavart kelteni, de a régi Brockhaus példányok 2860, a mi Pallasunk 2890 kilométeresre teszi a Dunát, miközben ma a 2850 kilométer hosszúság az elfogadott. Én azért újra mérném!)
Mit mondjak még? Ideális, ha a földrajzi kérdések maguktól megoldódnak. Olvasom, hogy a bangladesi és az indiai politikusok évtizedekig nem tudtak megegyezni abban, hogy melyik országhoz tartozzon a Bengáli-öböl kis lakatlan szigete, a New Moore. A globális felmelegedés – amely hol van, hol nincs, attól függ, kinek az érdeke, hogy legyen vagy ne legyen – most rendezte a vitát. Az emelkedő tengerszint eltüntette a szigetet.
Ha minden ilyen flottul menne!