Minősített hazugságok

Nem óhajtanánk a Magyar Nemzeti Bank és a kormány harmonikus kapcsolatának jelentőségét leértékelni, de
a nemzetközi porondon az eurózóna egyes tagjainak pénzügyi megrendülése és esetleges fizetésképtelenségének hatása ennél azért nagyobb hullámokat ver

Aggódnak a befektetők. Nem az euróövezet egyes tagállamainak kezelhetetlen államadóssága, s pénzügyi egyensúlyuk megbillenése miatt. Még csak nem is a közös európai valuta egész feltételrendszerének megingása okán. Nem a Nemzetközi Valutaalap történetének legnagyobb segélycsomagja, Görögország, Portugália és Spanyolország leminősítése, az eurózóna irdatlan deficitje és a közös valuta bizonytalan jövője rángatja a tőzsdéket. Az igazi globális megrázkódtatást a magyar jegybankelnök körüli hercehurca okozza. A Wall Street a globális felfordulásban a budapesti Szabadság térre vetette vigyázó tekintetét, és Simor András jegybankár jövője miatti páni félelmében masszív eladási hullámot indított el: estek a tőzsdék, gyengült az összes kelet-közép-európai valuta, pánikhangulatba kerültek a nemzetközi hitelminősítők, az euró pedig egyéves mélypontra zuhant.
Ki gondolta volna, hogy egy magyar bankvezérről elhangzott viszszafogottan ironikus mondat a hamarosan felálló új kormány miniszterelnökétől ekkora hatással lesz a világ pénzügyi helyzetére?
A balliberális aggódóktól most mindeme veszélyről pontosan értesülhettünk.
A forint múlt heti, átmeneti gyengülése körüli hazai hisztéria tragikomikus, egyszersmind tanulságos ízelítőt ad abból, milyen média fogadja majd az új kormányt. Jobb sorsra érdemes hazai szaklapok ugyanis odáig merészkedtek, hogy a leendő miniszterelnök újságírói kérdésre adott félmondata tépázta meg a forintot, a vele együtt mozgó térségi devizákat, Hongkongtól New Yorkig pirosba borítva a tőzsdéket.
Aligha nevezheti magát komoly közgazdásznak, aki a görög–portugál–spanyol válságok és leminősítések újabb fordulója nyomán kialakult befektetői bizalomvesztést az első megfelelő alkalomnak találta ahhoz, hogy Orbán Viktor nyakába varrhassa a hazai fizetőeszköz kétnapos gyengélkedését.
Az új kabinet remélhetőleg ennél többet várhat a balliberális sajtó józan részétől. Lássuk be, szakmai mélypont a külgazdasági folyamatokat nemigen követő lakossággal azt elhitetni, hogy nem a nemzetközi események miatt, hanem kizárólag a Fidesz-elnök offshore-megjegyzésétől vesztett erejéből a forint, a lengyel zloty, a cseh korona, sőt, még tán a török líra is.
Az euróövezet egyes tagállamainak rendkívül súlyos gazdasági helyzetében ugyanis joggal feltételezhető, hogy egy átlagos ítélőképességű nemzetközi befektető szempontjából mégiscsak az a sorsdöntő kérdés, hogy lesz-e államcsőd Görögországban, nem pedig az, hogy a magyar jegybank jelenlegi vezetője és az új kabinet viszonya mennyire ígérkezik felhőtlennek.
Lehet, hogy kiábrándító, de jelen pillanatban az európai bankok és alapkezelők Simor úr hogyléténél kissé jobban aggódnak görög befektetéseik miatt, amelynek értéke jóval nagyobb, mint a mentőcsomagra szánt immár 135 milliárd dollár. A nagyságrendet érzékelteti, hogy csak a francia pénzintézetek közel nyolcvanmilliárd eurót bukhatnak görögországi leányvállalataik révén, de a német befektetőknek is jócskán van miért aggódniuk. Az olaszok sem feledték, miként vált semmivé a hajdan remek beruházásnak tartott argentin államkötvényük értéke a 2001-es államcsőd következményeként.
Nem óhajtanánk a Magyar Nemzeti Bank (MNB) és a kormány harmonikus kapcsolatának jelentőségét leértékelni, de a nemzetközi porondon az eurózóna egyes tagjainak pénzügyi megrendülése és esetleges fizetésképtelenségének dominóhatása ennél azért nagyobb hullámokat ver. Ahogy Simor ciprusi offshorecég-botrányának kipattanásakor sem moccant a forint, úgy a közel egymilliárd forintnyi jegybankelnöki megtakarítás hazakeveredésétől sem várhattunk erősödést. De akkor sem lett kedvezőbb a kurzus, amikor az államcsőd-közeli helyzetben éppen szabadságát töltő jegybankár hazatért a síelésből: a befektetők végül nem Simor jelenlététől, hanem a valutaalap és az unió húszmilliárd eurós mentőövétől enyhültek meg.
A piacok már csak ilyenek. 1994-ben is rezzenéstelenül fogadták, amikor a szocialista–szabad demokrata koalíció kiebrudalta az MNB-ből Bod Péter Ákos elnököt, de akkor sem tiltakoztak, amikor Gyurcsány Ferenc úgy módosíttatta a jegybanktörvényt, hogy saját jelöltjeit ültette a kamatról döntő, amúgy elvileg független monetáris tanácsba. Akkor sem zuhant a forint, amikor tavaly a pénzügyi felügyeletek elnökét menesztették, igaz, akkor sem mutatott izmosodást, amikor nem sokkal később ugyanezt a személyt elévülhetetlen érdemei miatt állami kitüntetésben részesítették. Egyszer sikerült ugyan megkísérteni a sorsot, ehhez azonban egy olyan kvalitású kormányfőre volt szükség, mint Gyurcsány Ferenc, aki 2009 márciusában, a válság legtörékenyebb pillanatában, egy brüsszeli csúcstalálkozón százmilliárd eurós mentőcsomagról handabandázott, amit ráadásul a régió többi államával elfelejtett előzetesen leegyeztetni. Igen. Ekkor szabadult el egészen 316 forintig az euró/forint árfolyam, és ekkor határolódtak el hazánktól egy közös közleményben a térség jegybankjai, illetve pénzügyi felügyeletei.
Hasonló baklövéseket azonban fejlett országokban nem követnek el épeszű politikai vezetők, így általánosságban elmondható, hogy a tisztelt befektetők mindössze egyetlen sorvezetőt használnak: a makrogazdaság valós állapotát mutató számokat. Lecsupaszítva: az államadósságot, a gazdasági növekedést és a külföldi tőkétől való függést. Az elmúlt nyolc esztendőben megduplázódott magyar adósságteher és a mínusz hét százalék körüli „növekedés” miatt a forint 2009-re valóban az egyik legsérülékenyebb fizetőeszközzé vált, ezt máig hűen tükrözi a Románia után második legmagasabb jegybanki alapkamatszintünk.
Ma a nemzetközi piacokat a valós félelmek igazgatják. A válság utáni kilábalás amúgy is bizonytalan légkörében a legfőbb kérdés, hogy Görögország lesz-e az európai Lehman Brothers. Közel féléves mellébeszélés után a görögök végre beismerték azt, amit már úgyis tudott mindenki: azonnali mentőcsomag nélkül már május közepén nem tudják visszafizetni a lejáró államadósságaikat. A piacok amiatt aggódnak, hogy az Európai Unió miként segítheti ki, egyáltalán, ki akarja-e segíteni az adathamisítókat, a felelőtlenül túlköltekezőket és a kitermelhetetlen adósságokat felhalmozókat. A befektetők szempontjából az igazi kockázat a görög–portugál–spanyol fertőzés terjedése, és egyes uniós tagországok esetében a bruttó hazai össztermék 130-140 százalékára felkúszó államadósságok kordában tartása. Az adósságspirál elkerülése érdekében a következő tíz esztendőben a világ húsz legerősebb gazdaságának olyan kiadáscsökkentést kell véghezvinnie, amely az egész éves termelésük átlagosan nyolc százalékára rúghat. A bizalom helyreállításának ezek az igazi kérdései. Az ingatag helyzetet mutatja, hogy a 2008-as pénzügyi válságot gerjesztő, valós fedezet nélküli értékpapírokkal a mai napig kereskednek, miközben az újabb buborékok, a pénznyomtatás következtében elszabaduló infláció és a gazdasági stagnálás kockázata kísért.
Eközben mi csak reménykedhetünk, hogy a Veres–Kóka–Gyurcsány hazugsággyárnak nem maradnak hű beszállítói, akik olyan hamis közgazdasági „érveléssel” vezetik félre a közvéleményt, mint a hazánkba özönlő 23 millió román munkavállaló, vagy a Fidesz miatt gyengülő forint, zloty, korona.
Csak a rend kedvéért: ma Európában csaknem egymillió román vendégmunkás dolgozik, ebből hatvanezren nálunk. A térségi valuták árfolyamát (is) alakító nemzetközi befektetői passzátszeleket pedig nem a Lendvay utcából fújják.