Nem lehet mindig meghunyászkodni

Az éles szeműeknek feltűnhetett, hogy a ljubljanai divízió I-es jégkorong-világbajnokságon a magyar játékosok mezén a szponzorok mellett, egész pontosan a szám alatti mezőben Csíkszereda is hirdette magát. Aki tudja, hogy Hargita megye székhelye a magyar kirakatcsapatot, a Fehérvárt is „támogatja”, az sejti, honnan fúj a szél. Csató Imre vállalkozó, Csíkszereda sport-, mindenekelőtt hokirajongó szülöttje középkori mecénásként komoly összeggel segíti a Volánt és a magyar válogatottat, aminek fejében csak annyit kér, hogy a két csapat minél meszszebb vigye városa hírét. Emellett eltökélt célja, hogy a székelyföldi jégkorongot az eddigieknél is erősebb szálakkal fűzze a magyarhoz, továbbá a szerepvállalásával esély van a csíki hokibéke megkötésére.

Csató Imre azzal vált ismertté a csíki, aztán a magyar jégkorongban, hogy hazahívta Mihály Árpádot, majd miután a HC Csíkszereda megszűnt, nem engedte újra messzire sodródni. A szélső úgy lett a Fehérvár játékosa, hogy a vállalkozó állja a fizetését. S hogy ez miért éri meg neki? Azért, mert Mihály Árpád akkor játszhat a világbajnokságon magyar színekben, ha két idényt lehúz valamelyik magyar klubban. Ma, amikor a válogatottság egyre többek számára csupán üzlet, amikor magyar sportolók számításból elhagyják az országot, azt a kérdést is fel kell tenni: egy tehetős ember számára, aki ráadásul nem is magyar állampolgár, miért fontos, hogy egy tehetséges magyar játékos a magyar válogatottban szerepeljen?
– A magyar válogatott minden magyar ember csapata. Hivatalosan ugyan Romániában születtem, de magyar vagyok – kezdte ma már csodálkozást kiváltó természetességgel a válaszát. – Amióta az eszemet tudom, mindig, mindenhol a magyaroknak szurkoltam. Mint minden csíki férfiembernek, a hoki nekem is a szívem közepe. Gyerekként magam is játszottam, még ha nem is vittem semmire. Én is azt szeretném, hogy a magyar hoki minél erősebb legyen, s ebből mi, csíkiak is vegyük ki a részünket. Senki sem vitathatja, hogy Mihály Árpád előnyére lenne a magyar válogatottnak. Ha ennek az a feltétele, hogy két évet a Volánban szerepeljen, akkor így lesz.
Csató Imre az idén már nem csak közvetetten, Mihály Árpádon keresztül támogatja a magyar jégkorongot, ő a szövetség egyik szponzora. Ennek is megvan a maga története:
– Ott voltam Dunaújvárosban, a magyar–román közös bajnokság, a Mol-liga négyes döntőjén. Ami kicsit méltatlan volt a sorozathoz, életet kell lehelni a bajnokságba, meg kell adni a módját, igazi play-off döntsön a helyezésekről. De most nem ezt akarom mondani. Bár a Fehérvár nem is volt tagja a mezőnynek, meglepődtem, milyen sokan felismernek, gratuláltak azért, hogy Árpit a Volánhoz hoztam. Akkor éreztem, hogy minden magyar embernek örömöt kell szereznem. Megkerestem a szövetséget, gyorsan megegyeztünk, hasonló feltételekkel támogatom a válogatottat, mint a Fehérvárt. Immár a címeres mezen is megjelenik Csíkszereda. Talán ez is segít abban, hogy a lassan évszázados elszakítás után kicsit közelebb kerüljünk egymáshoz.
A teendők ezzel nem érnek véget. Mint egykori HC-s, Kurkó János barátja, Csató Imrének nagyon fáj a klub megszűnése. Ahhoz nem érzett magában elég erőt, hogy egyedül támogassa az együttest. Más utat választott. Kibékítette a Hockey Clubot és a Sport Clubot, amelyek egyesülve jövőre valószínűleg közös név alatt, HSC Csíkszeredaként szerepelnek. S hogy erre miért van szükség, hiszen a HC már nem is létezik?
– A városban végletesen megosztotta az embereket a két klub. Az egykori HC-sok nem tudnak jó szívvel az SC mögé állni. Ezért változik meg a csapat neve és a színe is, az ősztől a reményeim szerint kék-fehér-feketében játszunk – hangzik a magyarázat.
Csató Imre szerint az erős csíki hoki hamarosan még nagyobb hasznára lehet Magyarországnak:
– Végre vége a népbutításnak, nagyon remélem, egy éven belül mi is megkapjuk a magyar állampolgárságot. Én öt éve is bíztam benne, hogy így lesz. Nem az elvesztett népszavazás miatt keseregtem, arra gondoltam, Magyarországon vannak másfél millióan, gyerekekkel együtt ennél is sokkal többen, akik kiállnak mellettünk. Velük kell öszszefogni. Ha meglesz az állampolgárság, s majd az itteni fiatalokat a magyar és a román válogatottba is behívják, szerintem nem lesz közöttük olyan, ép ésszel legalábbis nem tudom elképzelni, aki ne a magyart választaná.
A jelenkort meghaladó bátor gondolatok. S Csató Imre nem fél. Székelyudvarhelyi kollégám mesélte, amikor évekkel ezelőtt egy magyar–román meccs apropóján a helybéliek véleményét kérdezték, a legtöbben óvatosan és név nélkül írtak, mérlegelve a kényes helyzetet. Csató Imre már akkor sem kertelt. Most sem teszi:
– Tudom, szálka vagyok a románság szemében, de nem baj, azt is mondhatnám, nem érdekel. Nem lehet mindig meghunyászkodni. Magyar vagyok. És az is maradok.