Népítélet és forradalom a szavazófülkékben

A Fidesz és a KDNP választási szövetségének kétharmados győzelme az Ukrajnából ismert megfogalmazással élve egy sajátos narancsos forradalommal egyenértékű. A népítélet utáni győzelmi beszédében Orbán Viktor is azért élt, mert élhetett történelmileg megrázó szavakkal: forradalom történt.
Magyarország leendő miniszterelnöke azt is mondta, hogy a magyarok rendszert buktattak, az oligarchák rendszerét, miközben új rendszert is alapítottak, a nemzeti együttműködés rendszerét, ami engem kísértetiesen emlékeztet a „több mint kormányváltás, de kevesebb mint rendszerváltás” 1998-as koncepciójára. A rendszerváltásnál kevesebb változás azt jelenti, azt ígéri, hogy Orbán Viktor kormányzata a demokratikus rendszer keretein belül marad, míg a kormányváltásnál több változás most abban nyilvánul meg, hogy a rendszerváltás utáni magyar demokráciának a különösen az elmúlt hat évben elfajzott, mert oligarchizálódott és rossz kormányzást lehetővé tevő modelljét kell felváltani.
Aki idegenkedik attól, hogy a rendszerváltás és modellváltás fogalmi kettősségében fogjuk fel a választók túlnyomó többsége által a Fidesznek nyújtott felhatalmazást, annak érdemes visszagondolni a kilencvenes évek közepének Olaszországára, ahol is a politikai osztályt is brutálisan átható korrupció a Tiszta kezek mozgalmának hatására maga alá temette az addigi demokratikus rezsimet. A romokon egy új alkotmányos szerkezet és új pártrendszer keletkezett, és az egész változást az olaszok rendszerváltásnak fogták fel, noha maga a demokrácia fennmaradt.

Ideológiai zavar az MSZP-nél
A Fidesz–KDNP kétharmados győzelmét felértékeli a tény, hogy a győzelem mértéke nem egyszerűen a szavazatok és az elnyert mandátumok véletlenszerű alakulásából állt elő. A kétharmados győzelem már jóval az első forduló előtt kampánytéma volt, mert a versenyben tartósan és erősen leszakadó baloldal idejekorán napirenden tartotta az országra és a demokráciára a jobboldal kétharmados győzelme miatt – szerinte – leselkedő veszélyeket. Az állampolgárok túlnyomó többsége tehát a kétharmados jobboldali győzelem lehetséges következményeinek tudatában volt hajlandó a polgári jobboldal kínálta alternatívát támogatni. A részvétel megcsappanása ellenére még inkább igaz ez a második fordulóra. Azt még nem tudjuk, hogy kik miért maradtak távol, de az biztos, hogy a szocialisták propagandája még a baloldaliakat sem volt képes a „demokrácia védelmében” megmozgatni. A szocialisták végül is semmi újjal nem tudtak előállni azok után, hogy legalább 1998 óta folyamatosan beszéltek Orbán Viktor ilyen-olyan diktatúrájáról, és emlékeztettek a történelem lehetséges ismétlődésére: Hitlerre, Mussolinire, Gömbösre és a nyilasokra. 2002-ben, a kampány utolsó pillanataiban Kovács László és Kuncze Gábor a legnagyobb lelki nyugalommal vonhatott párhuzamot Orbán és a diktátorok között, aminek reménytelenül gyenge kiadása volt most az Orbán Viktor nem mellesleg alkotmányos (!) teljhatalma vagy túlhatalma miatti aggodalom. Sehol a fasizmus, sehol a diktatúra, sehol a Dunába lövés és az emberek elégetése. Mintha a szocialisták tanultak volna az SZDSZ-nek az európai parlamenti választáson elszenvedett vereségéből. Abból, hogy nem volt 200 001 antifasiszta törzsszavazó a neonácik megállításához. Az ideológiai zavar bizonyítéka volt, hogy az utolsó pillanatokban a szocialisták előálltak ugyan a háromhetes ülésrendre emlékeztető és megkoronázott narancsot ábrázoló szórólapokkal (lásd Lendvai Ildikó évtizedes vízióját, hogy Orbán Viktor titokban a fejére rakja a Szent Koronát), de az állampolgárok immúnisnak bizonyultak.
Egyáltalán nem gondolom, hogy Orbán Viktor a kétharmados többség birtokában királlyá akarná koronázni magát, vagy vezérként az öszszes közhatalmi intézményt maga alá gyűrni, de a második forduló eredményeinek fényében aligha lenne túlzás azt mondani, hogy az állampolgárok túlnyomó többsége akár még erre is hajlandó lenne felhatalmazást adni az ország rendbetételéhez. Mert akkora a kiábrándulás és az elkeseredés. És mert akkora az MSZP hitelvesztése. A Fidesz és a KDNP választási szövetségére szavazók természetesen nem várnak el, és nem is támogatnának egy antidemokratikus fordulatot, ami egyébként sincs napirenden, de tény, hogy annak lehetősége, hogy Orbán Viktor szinte szabad kezet kaphat Magyarország alkotmányos alapszerkezetének módosítására, vagy nem nyomott a latban, vagy éppen ellenkezőleg, a szavazók igenis bizalommal vannak Orbán iránt ezen a téren.

A kétharmadban rejlő konszenzus
A kétharmados többség miatti félelmekkel kapcsolatban Kósa Lajos teljes joggal kifogásolta, hogy amikor az MSZP és az SZDSZ rendelkezett a mandátumok kétharmadával, az a kritikusok számára magától értetődő volt. A szocialisták és a szabad demokraták előszeretettel hivatkoznak a Horn-kormány önkorlátozó és konszenzuskereső hozzáállására, amiben sok igazság van, de elfelejtik azt, amit viszont a jobboldali fórumokon rendszeresen felemlegetnek: választási győzelmük után a kétharmad birtokában változtatták meg egyoldalúan az önkormányzati választást szabályozó törvényt. Ha úgy tetszik, ezzel is demokratikus precedenst teremtettek, ám én a kétharmados törvények intézményére tekintettel inkább óvatosságra intenék.
Amennyiben tartjuk magunkat a kétharmados törvényekhez, tekintettel kell lennünk az intézmény rendeltetésére és funkciójára. A törvényalkotók (alkotmányozók) annak idején úgy gondolták jónak, hogy fajsúlyos kérdésekben a mindenkori kormányoldal és ellenzék lehetőleg jusson konszenzusra. Gyakorlati megfontolásból arra jutottak, hogy a mindenkori kormánynak nagy valószínűséggel nem lesz kétharmados többsége, és a konszenzuskényszer elvét ezért kötötték a kétharmadhoz, bár köthették volna a sokat emlegetett négyötödhöz, vagy bármilyen más arányhoz. A kétharmados törvények eredeti rendeltetése és funkciója (konszenzuskényszer) alapján úgy gondolom, hogy az ellenzékkel való konszenzuskeresés alkotmányos alapelv, amely felülírja a tényleges mandátumarányokat: a kormány akkor is keresse a konszenzust a kétharmados ügyekben az ellenzékkel, ha kétharmados többséggel rendelkezik. A konszenzuskeresés vagy konszenzuskényszer alapelvét azonban nem ildomos abszolutizálni.
Az alkotmány nem tiltja, hogy egy kormánynak kétharmados többsége legyen, ezért a kétharmados többség megszerzése ugyanolyan politikai cél lehet, mint az abszolút többség (ötven százalék plusz egy mandátum) megszerzése a választásokon. Az sem tilos, hogy ellenzékben lévő pártok kormánykoalíció tagjává váljanak, és a kormány ezáltal tegyen szert kétharmados többségre. A kétharmados törvények által tételezett konszenzus ugyanis koalíciós pártok között is megvalósulhat. A választási eredmények más pragmatikus politikai szempontokra is felhívják a figyelmet. A választópolgárok kellő információkat kaptak a kétharmados többségben rejlő veszélyekről, de ezzel együtt megadatott nekik a konszenzuskeresés és a konszenzuskényszer politikai alternatívájának mérlegelése is. A választók ugyanis számításba vehetik azt is, hogy milyen pártok milyen programmal és múlttal alkotják majd a lehetséges ellenzéket, és azt, hogy jó-e a leendő kormánynak és az országnak az adott összetételű ellenzékkel való konszenzus kényszere. Az előbbi példa alapján valószínű, hogy antifasisztáknak nem szívügyük fasiszta ellenzékkel konszenzusra jutni, ám bármilyen egyéb megfontolás alapján gondolhatják általában a Fidesz–KDNP-re szavazó állampolgárok is, hogy az új kormány lehetőleg ne kényszerüljön konszenzusra az ország katasztrofális helyzetéért felelős szocialistákkal.
Minthogy a rendszerváltás után a konszenzus megveszekedett liberális hívei sem gondolták, hogy az akkori SZDSZ-nek mindenáron konszenzusra kellene jutnia Csurka Istvánékkal, úgy Csurka is fején találta a szöget, amikor az állóháborúvá merevedett médiaháború kellős közepén a „konszenzusos homokozó” terméketlen politikai játékáról értekezett. Igen, a konszenzus kényszere alkalmasint akadálya lehet a politikai és társadalmi haladásnak. Különösen akkor, ha a felek egyike úgy gondolja, hogy ő a progresszió letéteményese, avagy maga a progresszió, ami a másik félt – ugye – a reakció kétes világába rekeszti ki.
Orbán Viktor a parlamentáris demokrácia keretein belül definiálta az április 25-én világra jött új rendszert, ami feladattá teszi az Országgyűlésen belül konszenzus keresését is, ámde úgy tűnik, hogy a nemzetet a bukott erők miatt uraló regresszió valóban csak „nemzeti együttműködés” szélesebb rendszerével együtt számolható fel.

A szerző politológus