– Összeszámolta valaha, mennyivel támogatta a szocialista pártot?
– Nagyon sokkal. Több kampányt is le lehetne vezényelni abból a pénzből, amit tőlem kaptak – mosolyodik el Stadler József elegáns fekete öltönyében, nemrég nyitott budapesti üzletházában. Jó húsz perce sétálunk már bőrkabátok, farmernadrágok és blézerek között. A ruhabizniszben talált magára újra a börtönből pár éve kiszabadult egykori milliárdos.
– Felvetődött a támogatottakban, hogy visszafizessék az adományt, amit öntől kaptak? Hiszen volt idő, amikor úgy hírlett: szeretné visszakapni a pénzt.
– Á, dehogy – neveti el magát. – Egyébként is, azt a pénzt az asszony szerette volna visszakapni. Én nem olyan vagyok. Ha az ember egyszer már ad, akkor azt később nem illik felhánytorgatnia. Csakhogy a volt feleségem látta, amikor nagy táskákkal hordták el a pénzt, és amikor engem bevittek, szólt nekik, legalább annyit adjanak vissza abból a hatalmas összegből, amiből ügyvédre futja. Én viszont sosem gyűjtögettem a pénzt, mindig áruba fektettem – szögezi le, majd rövid gondolkodás után folytatja. – Amióta kijöttem, és újból dolgozni kezdtem, egyetlenegy forint áfát nem kaptam vissza.
– Hogyhogy?
– Nem tudom. Itt ez a rengeteg áru – mutat körbe –, mindenről számlával rendelkezem, mégis, a helyzet úgy fest, azt éreztetik velem, mintha loptam volna. A cégemnek százmillió forinttal tartoznak, pedig a telephelyem is itt van már, és a legjobb könyvelőkkel dolgoztatok. Mondom is nekik, ha bármi olyat látnak, szóljanak, mert semmi törvénytelenséget nem szeretnék. De azt mondják, a cégemnél minden rendben van.
Nem adja fel, kezdi újra építeni a „piacát”, csalogatja az országba az oroszokat. Ha kint megtudják, hogy újrakezdi, jönni fognak. Nemrég már járt nála egy korábbi orosz üzletfele. Csörög a telefonja. Elfoglalt.
– Szóval azóta sem jelentkeztek az MSZP-től?
– Nem, nem. Nem tetszettem az említett uraknak, pedig én nem nyilatkoztam a pénzről – tudja, a politika elég veszélyes.
– Kijelenthetjük, hogy talpra állt?
– Az még messze van, de ha hagynának, gyorsabban talpra állnék.
– Ki nem hagyja?
– Azok a drága urak, akiket most hála istennek leváltottak. Ők nem örülnek annak, hogy egyre erősödöm, mert amióta nem akartam nekik átadni az orosz piacot, nem ettünk egymás tenyeréből. Az a piac rajtuk ment el… – réved pár pillanatra a nőikonfekció-sor irányába. – Az orosz piac elvesztését nagyon fájlalom, volt év, hogy hetvenezer vagont küldtem ki Oroszországba konzerváruval, mezőgazdasági termékekkel, akármit el tudtam adni nekik. Nem volt már elég vagon.
– Mivel fizettek az oroszok?
– Elsősorban készpénzzel, dollárral, itt-ott, ahol láttam, hogy nem működik a pénz, barterszerződéseket kötöttünk, fát, traktorokat hoztam be.
Újra megszólal a telefonja, üzletel, egy percre meg nem áll.
– Elgondolkodott azon valaha, hogy ha nincsenek a börtönévek, ma hol tarthatna?
– Körülbelül ott, ahol Csányi úrék (Csányi Sándor, az OTP Bank vezérigazgatója – a szerk.). De engem sosem hagytak nyugodtan, mindig szívták a vérem, nem tudtam dolgozni.
– Szavaiból úgy érzem, nem érzi magát bűnösnek vagy hibásnak.
– Egyáltalán nem. Annyi pénzt kerestem akkoriban, hogy inkorrekt lettem volna, ha még nyerészkedek is. Nem tettem el egy forintot sem.
– Vagyis azt állítja, hogy ön befizette az adót a törvényeknek megfelelően?
– Be, rendesen.
– Akkor hogy ítélhették el?
– Nagyon nagy összegeredményem volt. Később visszamondták nekem: nem lett volna szabad ekkora nyereséget produkálnom.
Ismét keresik a mobilján, természetesen újra üzletről érdeklődnek. „Hogyne volna, drága, de csak úgy éri meg neked, ha egy kartonnal rendelsz” – boltol. „Ha most veszel hideg zsíroldót, egyet fizet, kettőt vihet akció van.” „A légfrissítőmért a határon túlról is járnak.”
– Megbánta, hogy belevágott a labdarúgásba, klubtulajdonosként?
– Meg, meg. Ha távol tartom magam a focitól, talán nem jártam volna így sosem.
– Túlságosan reflektorfénybe került?
– Igen. És ezt „ők” nem felejtik el nekem, mindig szorongatnak, a mai napig.
– A sportot támogatná még, ha felkérnék?
– Biztos, hogy támogatnám. Dunaújvárosban meg is akartam venni az ottani félkész stadiont, aminek az aljában nyitni akartam egy áruházat. Cserébe a város öszszes szakosztályát támogattam volna.
– És?
– Azt mondták, nincs rá szükség, van az önkormányzatnak pénze. Négy hónapra rá megszűnt Újvárosban a foci.
– Mi a helyzet a Stadler-stadionnal?
– Jogerős ítélet alapján elvették tőlem, viszont az aréna előtti és melletti 5200 négyzetméteres terület a mai napig a fiam és az én tulajdonom, amit a napokban kapunk birtokba. A pálya azonban borzalmas állapotban van, fa nőtt a nézőtéren. Évek óta be sem tehetem oda a lábam, pedig még akkor is gondoztattam, amikor börtönben voltam. De amikor kiszabadultam, olyan őrséget állítottak a stadion elé, hogy a személyes dolgaimat is perrel kellett megszereznem. Most ott tartunk, hogy a felszámoló szeretné a pályát eladni nekem.
– Mennyit kér érte?
– Ha jól emlékszem, 3–400 millió forint között.
– Megvenné?
– Nem – suttogja alig hallhatóan. – Rengeteget kéne rákölteni, minimum még egyszer annyit, mint amibe került. De piszkál, még mindig. Azért is költöztem el Akasztóról Soltra, hogy ne lássam. A mai napig fájó pont. Pedig a stadion az egész ország szórakozását szolgálta, Fradi-meccsen voltak ott 22 ezren is, már azért imádkoztam, többen ne jöjjenek. És mennyi üzletember látogatott hozzám! Alig tudtuk őket kiszolgálni.
– Mi vitte rá, hogy Solt után a fővárosban is üzletházat nyisson?
– Igénylik az emberek, rengeteg a szimpatizánsom, akik állandóan hívogattak, miután jártak lent nálam. De az idősebbek nem engedhetik meg maguknak, hogy gyakran Soltra jöjjenek. Sport- és munkaruházat, katonai öltözet, női divatáru, fehérnemű, öltönyök és vegyi áruk. És még nincs teljesen feltöltve – teszi hozzá Stadler.
Mindennek a pénz a mozgatórugója, az is volt, és az is marad mindig, vallja. Úgy véli, a ruházatban sokan bedobták a közelmúltban a törülközőt, ezért azt tervezi, hogy tőlük vásárol majd fel árut, de azt már nem a határokon belül dobná piacra, kiszállítaná az oroszokhoz.
– A ruházaton kívül mi az, ami nagy üzletnek ígérkezik manapság?
– Gondolkodom több mindenen, de ahhoz látnom kell a kinti piacokat is, és megvárom, amíg az új kormány kibontakozik. Nem akarok már harcolni ezekkel a drága APEH-os urakkal.
„Jó napot kívánok, drága Stadler úr”, köszönti két nyugdíjas hölgy. Mondják, a tévében látták a hirdetését. Egyikük kabátot választott magának. – Azt hallottam, hogy szokott engedményt adni. És megnézné, hogy áll rajtam? – kérleli a hölgy.
– Mintha csak önre szabták volna – feleli Stadler.
– Mennyit enged a négyezer-ötszázból?
– Vigye el, drága, négyezerért! De nézzenek még körbe, vannak szép bőrkabátok, és vegyenek Stadler bort! – kínálja portékáit rutinosan a tulajdonos.
Büszke rá, hogy nála nem sok kínai terméket találni. Csak annyit, amennyi bőrárut az Egyesült Államok Kínában varrat meg, a többi termék Törökországból, Németországból, Pakisztánból és Olaszországból érkezik – meséli, miközben vadonatúj kétemeletes, közel száz méter hosszú birodalmában vezet körbe.
Bízik benne, hogy már hagyják dolgozni, április 11. után rögtön fölvett húsz alkalmazottat, azt mondja, még jó pár embernek tudna munkát adni. – Már látom, nagyon gyorsan ki fogom nőni ezt a helyet – néz elégedetten körbe.
origo.hu
Veszélyes anyag miatt aggódnak a veszprémiek
