Szabad lélegzet

Ha valaki még egyszer kijelenti, hogy az MSZP a demokratikus kontroll, azt sürgősen borogatni kell. Ez a párt minden tekintélyét, értékét eljátszotta, miközben óriási apparátust mozgatott egyfelől azért, hogy beteges módon megossza az országot, másfelől költséges apparátust működtetett, hogy folyamatosan hazudjon bele a polgárok arcába…

A cím Mészáros Mártától való, a jelenséget pedig nálam sokkal avatottabban is leírták már. Amikor a fuldokló tüdejében szétárad a víz, torka ég, szeme előtt izzó karikák repkednek, érzi, hogy itt a vég, de hirtelen egy kéz felrántja a víz fölé, és lélegezhet egy óriásit. Rosszabb annak, aki mocsárba ragad, és a sáros, fekete, undorító lötty kezdi lassan elnyelni. Minél jobban tiltakozik, annál sebesebben csúszik lefelé. Mielőtt a bűzhödt, rohadt lé elérné a száját, győz az életösztöne, kilendülve belekapaszkodik a föléje hajló ágba, és centiről centire kidolgozza magát. Amikor sárosan, mocskosan lerogy a fűre, egyetlen dolog érdekli, egy hatalmas levegővétel, amely tompítja a szörnyűségek érzetét.
Hát nagyjából érzékeltettem, hogy a magyar nép a háta mögött elcsalt húsz évvel és ebből egy szégyenletes nyolcéves periódussal most körülbelül így érezheti magát. Legalábbis a többségi társadalom ama része, amelyet zsarolva, megfélemlítve, mézesmadzagot és korbácsot váltogatva idomítottak a hatalom gyakorlására megválasztott MSZP- és SZDSZ-kormányok. Ha jelen tapasztalatunk mellett valaki még egyszer kijelenti, hogy az MSZP a demokratikus kontroll, azt sürgősen borogatni kell. Ez a párt minden tekintélyét, értékét eljátszotta, miközben óriási apparátust mozgatott egyfelől azért, hogy beteges módon megossza az országot, másfelől költséges apparátust működtetett, hogy folyamatosan hazudjon bele a polgárok arcába reggel, délben, este és éjjel. Amikor egy társadalomban felfeslik a hazugság szövedéke, amint történt az őszödi beszéd kiszivárgásával, attól kezdve a hiteltelenség és állandó kétely ássa alá az amúgy is vékonyka közmegegyezést. Sokat fogják még elemezni a történészek a közelmúltat, főképpen azt, hogy miként tűrhette az ország, a nemzet azt, ahogyan nyolc évig bántak vele. Minden elfogultságot félretéve, a hazugságból annyi „hasznosult”, hogy regnálása idején nem lehetett számon kérni senkin semmit, magyarán, mindenki hazudjon, amenynyit bír, csak engem hagyjanak békén. Eszünkben sincs elhinni, hogy Demszky Gábor a főpolgármesteri fizetéséből vette és építette horvátországi lovagvárát, lőrésekkel és bástyákkal. Azt sem hiszi senki, mekkora tett az, hogy 2002-hez képest magasabbak a reálbérek, meg felépült néhány autópálya. Mivel a marxisták a fejlődésre esküsznek, miért beszélnek erről úgy, mint egy sajátos szoci bravúrról? Arról nem szólva, hogy válasz nélkül marad a kérdés, hogy a viaduktokkal telefúrt horvát sztrádák miért kerülnek sokkal kevesebbe, mint lapos síkságunk autópályái. Ki hiszi el, hogy a század magyar szimbóluma a völgyhíd? A mi magyar szimbólumunk a turulmadár, a kerecsen sólyom, amely arcátlan pimaszkodások céltáblája lett. Tudjuk, hogy nem a madár a célpont, hiszen a lengyeleknek, az amerikaiaknak, a cseheknek is van címermadaruk, de ott kevés az úgynevezett liberális szabadgondolkodó, akinek nincs más vágya, mint belekötni nemzetünk múltjába, jelenébe, és megszabni a jövőnket is. És mi sok mindent annyiban hagytunk, mert roppant pragmatikusan fogtuk fel a kampányok lényegét: aki több pénzt ígért, arra szavaztunk! Mivel az embereknek sok munkáért kevés a pénzük, hát megszavazták a több pénzt az embereknek pőre ígéretét. Hogy a „több pénz” hitelből volt fedezve, az csak mostanában tűnik fel, amikor már nem lehet tovább hazudni, mert tüdőnkben a víz. A felismerés váratott magára, de akkor elementáris volt: durván egymillióra sorvadt az MSZP szavazóbázisa, és nem kizárólag a nyugdíjasok döntötték el az eredményt. Az szavazott rájuk, aki benne volt a networkben, a hálózatban, magyarán, aki haszonélvezője volt a szocialisták összes kormányzati ciklusának. Az MSZP e tekintetben briliánsan működött, a legkisebb vazallust sem hagyta magára. Bízvást kijelenthetjük, hogy ebben a nyolc évben csak az jutott előbbre, az keresett vagy lophatott pénzt kedvére és érvényesülhetett, aki ennek a pártnak a védőernyője alatt élt. A kétmillió forintos magyarról magyarra fordítástól a Himalája magasságáig emelkedtek a változatos, leleményes korrupciós ügyek. Még most is csak a felszínt tapogatjuk, de bízvást kimondhatjuk, hogy ezermilliárdokat síboltak ki a költségvetési intézményekből. Közben Veres Jánosnak csak egy utánfutója, Gyurcsánynak fél lakótelepi lakása, Demszkynek működésképtelen Volkswagene vagy bizonyos alapítványi elöljárók fényűző és egészen kirívó életvitele borzolta arcátlanul a kedélyeket. Hagyónak sincs már semmije, sem jogköre, aláírási, kinevezési joga. Kérdezhetnénk, hogy akkor mit keresett abban a beosztásban. Annál a BKV-nál, amelynél Dárius kincse tűnt el milliárd magyar forintokban mérve. Ezek mindenkit debilnek néznek: nem tudtak, nem láttak, nem hallottak semmit, minden rendben ment, csak a nokiás doboz volt kevés. Még ma is megy a szánalmas bohóckodás a Fővárosi Közgyűlés szocialista frakciójában, ahol is az átlagpolgár helyettük szégyenkezik, hogy „ezeken” múlt Budapest sorsa. Mint Szekeres Imre, akinek a minisztériumát megrázta egy botránysorozat, de ő sem tud semmiről. A kétmillióért helyrepofozott és háromszázezerért eladott UAZ-okról sem. Semmiről. Vadai Ágnes a könnyeit morzsolgatja, amikor a főtisztek makulátlan becsületéről szónokol. Úgy teszünk, mintha hinnénk, holott senki nem hisz semmit. Hogy a kormányzati negyed sem volt más, mint monstre kifizetőhely, hogy a négyes metró pénzzel kitömött melléfogás, ami az orosz államadósság fejében már működne. Tudjuk, hogy a közbeszerzés szélhámosság, a főnökök előre megmondják a nyertest, akkor is, ha jóval többért vállalják a munkát, mint a többiek. Helyzetbe hoztuk az elvtársakat, azok unokatestvérét, keresztgyerekét, a lányomat, a vőmet, az unokámat, egyéb haverjainkat, osztálytársaimat, rokonok rokonait, hálózati tagokat. Így aki terepjárókat vagy vadonatúj sportkocsikat lát repeszteni a Belvárosban, tudja meg, nem a cserépmalacból vették. Ahogy a volt káderfiúk, -lányok kastélyai sem az erdőkerülők nyugdíjából épültek fel. Ügyvédi irodákhoz, szakértőkhöz, tanácsadókhoz, arcátlan alapítványokhoz, lojális pályázókhoz, magánszemélyekhez dőlt a pénz, de egy egyszerű tisztasági festés is hozhatott az öcskösnek egy- vagy kétmilliót. Íme a kórházak tönkretételének receptje: adj ki mindent a haveroknak gebinbe. Te milliomos leszel, a kórház csődbe megy. Hallatlan leleménnyel gyűlnek az offshore-okban a pénzek, miközben keményen fenyegették, zsarolták, szorongatták az egyszerű polgárokat: bankkal, adóhivatallal, közműelzárással, kordonnal, kilakoltatással, gumilövedékkel, erőszakkal és más célzatosan kényszerítő csapdákkal, mint például hogyan lehet egymillió marhából kétszázezret csinálni. Most oszlik a köd, most kezdünk rájönni, micsoda veszélyben voltunk, és tisztázhatjuk magunkban, mennyiben segítettük csendes passzivitásunkkal vagy egyszerű közönyünkkel, hogy a rendszerváltás húsz éve egy morális és gazdasági zsákutcába futott bele.
A Fidesz-kormánynak nagyon nehéz lesz. Azokat a klasszikus alapértékeket, amelyeket az elmúlt húsz év elkoptatott, bedarált és gúny tárgyává tett, szinte lehetetlen visszaépíteni. Nehéz egy elvadult szekuláris társadalom rekonstrukciója, ahol a pénz és a gátlástalanság a legszimpatikusabb jellemvonások. A társadalom óriási többséggel adott bizalmat Orbán Viktoréknak, de nem biztos, hogy emelkedett gondolatok vezérelték a döntéseket. Inkább a mindenből elég fojtogató érzése, amitől április 25-én este látványosan szabadult meg az ország.