(Tárnoki néni búcsúzik-e )

Én nem tudom mással magyarázni Tárnoki néni pálfordulását, mint hogy csalódott abban a pártban, amelyhez érzelmei kötötték. Ez a csalódás nem a baloldali eszményekre vonatkozott (legalábbis énszerintem, aki, úgymond, létrehozta az öreg hölgyet az MSZP szavazóbázisának megtestesítőjeként), hanem azokra az elvtársakra, akik ismét megcsúfolták az eszmét. Amikor a szavazófülkében az öreg hölgy megengedte Esztikének, hogy a Fideszhez húzza be az ikszet, majd’ szíve szakadt, miként a szerelmesé búcsú idején. Átejtettek, gondolta, de nem haragot érzett, inkább bánatot.
Egyedül Gyurcsány Ferencre emlékezett némi áhítattal, ugyanis meg volt győződve, hogy ez a férfiú legalább annyira jót akart, mint Lenin, és Lenin most is ott van a mauzóleumban. Persze megtehette volna, mint annyian, hogy nem megy el szavazni, de ezt restellte volna unokái és dédunokái előtt, akik az ő példájából tanulták, hogy illik érdeklődni az ország sorsának alakulása iránt, aminek egyik fő tényezője a politika. Amikor Esztikével folytatott vitájában elismerte, miszerint a választás a jövőről szól, egyben beismerte azt is, hogy a múltban, amikor többször győzelemhez segítette az MSZP-t, tévedett. De az eszme és világszemlélete érintetlen maradt, s ha nem lett volna hazafi, mást se kívánt volna, mint hogy OV belebukjon a kormányzásba. De ilyesmit már csak a hétéves Esztike miatt sem kívánhatott, nem beszélve Magyarországról. Mindebből kiderül, hogy Tárnoki néni másképp gondolkozott a politikáról, mint bizonyos pártok és önérdekű emberek, akik mindenkor a saját hasznukat lesik, s bár úgy tesznek, mintha a népet képviselnék, fütyülnek a nemzetre, és semmibe veszik annak összetartó szerepét. Bár az öreg hölgy a második fordulóban a Jobbikra szavazott volna, ha annak helyi jelöltje talpon marad, mégis reménykedett, hogy OV hazafiságának nincs köze a gyűlölethez, és a Fidesz kormányra kerülése után képes lesz békét teremteni, ami kiemeli Magyarországot abból a megalázó helyzetből, amelybe az elmúlt évek során került.
– Visszavonulok a politikától – mondta Esztikének vasárnap este, amikor nyilvánvalóvá vált a választás végkimenetele. – Átadnám neked a stafétabotot, de ki tudja, mi lesz itt tíz év múlva, mire te nagykorú leszel. – Megsimogatta a kislány fejét, aki nem „triumfált”, inkább dédanyjához simult. – Nekem úgy sincs sok hátra – ez az utolsó mondat, a várható magyar élettartamot figyelembe véve, egyáltalán nem nélkülözte a realitást. – Ükunokákról még nem hallottál? – mondta Esztike vigasztalón. – S ne légy szomorú. Hiszen megint csak az nyerte a választásokat, akire te szavaztál. – A te kezeddel – mosolygott szelíden az öreg hölgy. – Mit tehettem volna, amikor alulmaradtam a jövőről folytatott vitában? Remélem, jól kormányoztok majd.
– Én?! – döbbent meg Esztike. – Hétévesen? Mit beszélsz, dédi? – Épp ez a lényeg. Hiszen az emberek nélkül nem lehet kormányozni. És te is tetőtől talpig ember vagy, nem igaz? – De – felelte zavartan a kislány, és megsimogatta dédanyja kezét. – És akármi történt itt, köztünk sohasem volt harag. Ugye?
Az öreg hölgy párnáira hanyatlott. – Egy dologról álmodom még. Azt szeretném, ha ebből az országból eltűnne a harag. Hogy ezt megélem-e, én nem tudom…