Termékeny szomorúság

Irodalmi értékű, olykor filozofikus tartalmú dalszövegek fémjelezték Sülyi Péter omegás munkásságát. Értékrendjére jellemzően még a zenekar úgynevezett „space-korszakában” is magát az embert állította középpontba. Bár hosszú ideig dolgozott a televíziós filmgyártásban, a zene életének fontos része maradt.

A világ zajától visszavonultan, egy őrségi településen él. Enynyire elege van az emberekből?
– Ennyire vonzó hely az Őrség: beszippantott. Persze el kellett vágni a szálakat, és újra kezdeni egy másfajta életet. De nekem akkoriban könnyebben ment az elszakadás. Van, akinek ez sohasem sikerült, olyan is akadt, aki tíz év után adta fel, és visszaszökött a városba. Tagadhatatlanul periferikus lét ez: egyrészt a határ közelsége miatt, aminek mindig van különös íze. De nemcsak az országhatárokra gondolok, hanem mindenfélére, így az emberi szokásrendszerre is. Aki tud élni a határok átjárhatóságával, nyilván otthonosabban érzi magát ebben az élethelyzetben. Én elfogadtam ezt.
– Hogyan tudott berendezkedni, mi tölti ki az idejét?
– Egy alapítványt igyekszem összefogni, amely kulturális rendezvényeket szervez, újságot ad ki, közösségi rádiót működtet. Az őrségi művészeti fesztiválokat ma már sokan ismerik. A Virágzás napjait tizenhét éve kezdtük barátaimmal, a Hétrétország – a szerek és porták fesztiválja az idén kilencéves. Ezeken a rendezvényeken a valódi művészi érték mellett a helyi értékek is megjelennek. Ettől válik emberléptékű találkozóponttá a magyar–osztrák–szlovén hármas határ vidéke.
– A hetvenes évek elején másfajta közegből indult.
– Molnár Györggyel, az Omega gitárosával a Kandó Kálmán Technikumban akadtunk össze – úgy tűnik, egy életre. Amolyan széllelbélelt osztály voltunk, fura szerzetek jártak oda. Festők, sportolók, muzsikusok, életművészek. A tanuláson kívül minden érdekelt minket. Néhányan a zenészek közül ma is a pályán vannak. Ez volt az én iskolám, ott kezdtem verset írni. Ötéves voltam, amikor szüleim pénzhiány miatt eladták a zongorát. Időnként elgondolkodom, ha megtanultam volna játszani rajta, ma Gyurival egy bandában lehetnék. Így maradt a szövegírás…
– A 200 évvel az utolsó háború után című dal szövege futurisztikus, szürrealista hangulatú. Születése óta eltelt több mint negyven év, és nem tűnik túl távolinak a „vernei” megvalósulás. Mi vetítette előre ezt a víziót?
– A szomorúság. A művészet inspirálója sok esetben a termékeny szomorúság – amely egészen más, mint a terméketlen bánkódás. Az említett dal valóban a jövőbe szalad: „Mert ó, az emberből közben műember lett. / Aki tőle született: műgyerek.” De ennek a jövőnek a csírái már akkor bennünk voltak. Nem fantazmagóriáról beszélünk, hanem tapasztalatról – kicsit kibontva. De volt nekünk egy „XX. századi városlakónk” is, amely a korból kimetszett portré. Érdekes volna ma a XXI. századit látni. Ez most még nincs megírva.
– Manapság még nem vették át a gépek az uralmat, de akár megtörténhet. Ma nem álmodik előre?
– Nem akarom az ördögöt a falra festeni (már ott van), de azt hiszem, hogy rosszabb lesz. Még csak a peremén vagyunk. Afféle „szigetkultúrák” lesznek. Itt-ott megtalálják egymást, akikben felerősödött a hiány az értékek iránt. Ezek a közösségek szigeteket alkotnak a hatalmas óceánban, ahol a felszín maga a Sötétség. Ez a kép felvillan a 200 évvel… szövegében is: „Forgatnak megsárgult könyveket / Olvassák a múltból itt rekedt / gyönyörű, szokatlan verseket / S titokban könnyet ejtenek.”
– Meddig tartott az együttműködés a zenekarral?
– Tulajdonképpen ma is tart. Tisztes távolból, de nem elszakadva. Van egy-két szövegem az újabb lemezeken is. A közös kaland az Élő Omegával kezdődött, ahol még S. Nagynak is volt egy opusa – a Hűtlen barátok –, aztán következett egy hosszabb menet, jött az Időrabló és társai, egészen a Csillagok útján-ig. Ott megakadt a lendület. Ezen csak néhány dalom van, a többit Bródy írta…
– …Várszegi Gábor neve alatt. Tudta, hogy ő áll a név mögött?
– Sokáig nem, mert nem a saját stílusában írt. Sok kiváló szövegíró van, akit félmondatból fel lehet ismerni. A maga terepén mindegyik a legjobb. Bródyt egyébként sokszor hozták föl nekem példának a bandán belül, számon kérve rajtam a közérthetőséget és a slágerképességet. Ő valóban klasszikus figura, aki a saját stílusában zseniális.
– Mennyire érzi önmagát a siker részesének?
– Húszévesen ez az ügy mindennél fontosabb volt. A kezdést, a nyitást, az élet kóstolgatását jelentette számomra. A világban történik valami, ami a miénk, a szabadság levegőjét szippantgatjuk, és ebből valamit alkotni kell. Bevallom, kicsit csalódtam. Ugyanis nem lettünk Pink Floyd. Lehet, hogy sikerült valamilyen értéket összehozni, de nem váltottuk meg a világot. Több volt benne… Belső és külső korlátokon kellett volna átlépni – és most nem a közismert politikai akadályokra gondolok. Kortárs mondanivalót képzeltem el, szuverén formában, de a kifejezőeszköz bizonyos stílusra szűkült. Meg kellett felelni a közönségnek. Az Omegánál mint szövegíró egyszerre voltam külsős és belsős. Ha egészen belül vagyok, sokkal többet kísérleteztem volna. Amikor a filmszakmában dolgoztam, úgy gondoltam vissza a korszakra, hogy túl vagyok ezen a „táncdalosdin”. Ma viszont már érzem a mítosz erejét és jelentőségét.
– A művészi kiteljesedést a filmszakma hozta el?
– Nem teljesedtem ki. Nyugodtan bevallhatom, hogy nem lettem Tarkovszkij. Ahogy az Omega sem lett Pink Floyd. Tudok filmet csinálni, de nem ez lett a végállomás.
– Mi volt a feladata a filmes világban?
– A Magyar Televíziónál eltöltöttem tíz-egynéhány évet. Mérnökként kerültem oda, megjegyzem, az egyetlen munkakönyves állásom volt az életemben. Néhány év múlva a műszakiból átmentem műsorkészítői státusba. Szerződéses munkatársként a ranglétra legalsó fokáról indultam: ügyelőből lettem másodasszisztens, majd első asszisztens, és így tovább. Eközben az Omegának írtam a szövegeket, és forgatókönyvírást tanultam a Mafilm szakkollégiumában. Miután mindent láttam a filmszakmából, azt gondoltam, ezt én is meg tudom csinálni. Az első kísérlet a Mozgóképek Bartókról című dokumentumfilmem volt, amellyel több nemzetközi díjat nyertem. A Magyar Televízió Fiatal Művészek Stúdiójának köszönhetem, ahol Árvai Joli mellett művészeti vezető voltam. Ez a szabad légkörű korszak szép sikereket hozott egy csomó fiatal filmesnek. Utolsó rendezésem tévéfilm volt, Itt a földön is címmel, amely a ’94-es játékfilmszemle programjában szerepelt. Bár a rendszerváltásig több ízben fenyegetett a „lapát”, a sors fintora, hogy csak a demokratikus idők tisztogatásakor kerültem rá. Lélekben addigra már máshol jártam.
– Máig nem szakadt el a zenétől. A Neil Young Sétány formációval valóra váltak régi álmai?
– Filmjeim sokszor a zenére épültek. Bartókot már említettem, a játékfilmem zeneszerzője pedig ifj. Kurtág György volt. Elektronikus zenei palettáján sajátos hangzásvilágot kevert ki, amely a magyar tévéfilmek közt úttörő módon sztereóban készült. Neil Young a rockzene élő klasszikusa. Más világ, de ez is kortárs zene. Amit a hetvenes évek közepén produkált Amerikában a Crosby, Stills, Nash & Young szupercsapat, az úgy hatott rám, mint valami szakrális zene. Akusztikus gitárokkal kísért négyszólamú dalaikról azt gondoltam: ez a mai Palestrina. Más rokon lelkeket is megigéztek ezek a dalok: Huzella Péter, a Kaláka muzsikusa, Rátóti Zoltán, a Nemzeti Színház tagja és Tóth István, a Hétrét zenekar alapítója kedvtelésből kezdtek el Niel Young-darabokat játszani. Hol? Hát persze hogy az Őrségben! Mostanság Jenei Szilveszterrel egészült ki a csapat. Magam nagyon ritkán megyek a színpadra; néha behúznak a csőbe, olyankor együtt énekelünk el egy nótát. Én Neil Young „magyar hangja” vagyok. Az ő verseit ültetem át – néha pontosan, néha nagyon szabadon – magyarra. Nemes anyag, öröm vele dolgozni. Érdekes volna egyszer visszafordítani neki angolra, hogy mi lett a dalaiból. Lehet, hogy nem ismerne rájuk, de azért tetszene neki. A szavak mások, de az érzés egy tőről fakad. Young az a „derék indián”, akire – bár csak néhány évvel idősebb nálam – bátran és bizalommal tekintek.