Túlélési gyakorlat

Jó idők jártak felénk az ezredfordulón, a legjobbak az 1990-es változások óta. A magyarok méltón, jó kedvvel ünnepelhették meg államuk ezredik születésnapját, minden falunak, városnak jutott valami ajándékba, millenniumi emlékzászló, tábla, szobor, kereszt, kopjafa idézte meg a dicső múltat, új iskolák, sportcsarnokok, színházak gyarapították a jelent. Az emberek kezdték felfelé emelni a fejüket, kezdtek messzebbre tekinteni az éves költségvetés sarkainál, az ország nem csak szavakban, szemre is gyarapodni kezdett. A párkányi Duna-híd, ötvenöt évi semmittevés után, egyszeriben újjáépült. Fennállása ezredik esztendejét ünnepelhette a Szent István alapította magyar egyház is, jutott pénz az Árpád-kori falusi kisegyházak renoválására, az elgazosodott, omladozó templomromok konzerválására. Talán ez a hangulat, az újraéledő vállalkozó kedv, a jobbra várakozás öröme kínálta az ötletet: keressük meg, vegyük számba Magyarország rejtőzködő műemlék templomait, kolostorait és a történelmükkel, képükkel együtt tegyük őket közkinccsé, legalább a Magyar Nemzet olvasói számára.
A gondolat nem maradt ennyiben. 2001 nyarának elején a Baranya megyei Túrony – addig XVIII. századinak ismert – református templomával, a barokk kori vakolat alól előbukkanó gótikus téglafal újdonságával indult a máig tartó sorozat lapunk szombati számaiban. Fullasztó nyári hőségben, dél felől másztuk meg a pécsi Jakab-hegyet a pálosok kolostorának XIII. századi romjaiért, dermesztő őszi szélben vártuk a felhők mögül kibukkanó napot a Vág partján, hogy elegendő és méltó fény vetüljön Lajos király gótikus ispotályára, derékig érő hóban araszolva kerestük az újonnan felfedezett Árpád-kori körkápolnát a selmeci hegyekben. De százszoros érte a jutalom! Az őszi fényben tündöklő zalai, vasi Őrvidék templomai, a harsogó tavaszi zöldből a kék égre felmutató hófehér csallóközi tornyok, az Alföld vakító hómezején feketéllő öreg, zsindelysisakos haranglábak látványa receptre felírható gyógyír korunk minden rusnyasága ellen. Második évében jártunk reményteljes munkánknak, amikor a „haladás” örök, fáradhatatlan bajnokai már megint belökték a botot a történelem ama „kerékének” küllői közé. Nyolc év következett, suhant el az életünkből, haraggal és keserűséggel telve, csalódásokkal, lemondással és szegényedéssel megterhelve – de folytatva az országjárást, olykor fogyó kedvvel, gyöngülő lábbal, fáradó szemmel is figyelve a fontos elolvasnivalókat. Eltelt négyszáz hetünk egymás után, reménykedve és káromkodva – de eljött négyszázszor a mi szombatunk, egy-egy régi katolikus, református templom, klastrom képével, egy-egy szinte ismeretlen, isten háta mögötti falu történetével, az újság 39. oldalán.
Megtörtént sokszor, legutóbb a bankban pár napja, hogy a bemutatkozás után, a nevem hallatán a hivatalban az ügyintéző megkérdi tőlem: – Maga írja azokat a cikkeket a templomokról az újságban? No lám csak! Már nem dolgoztunk hiába. Sokan küldenek levelet, hozzátesznek valami fontos adatot a megjelent íráshoz, kiigazítanak egy-egy tévedést, érdeklődnek a sorozat régi cikkei után vagy újabb rejtőzködő emléket ajánlanak a figyelmembe. Egy kedves, fényképes levélben a sógora frissen tatarozott présházát javasolta beszerkeszteni a sorozatba egy olvasó, mondván, ehhez fogható szépség nincs, és úgy el van rejtve, hogy sötétben alig lehet megtalálni. Összesen négyszáznegyven folytatása jelent meg eddig a Rejtőzködő Magyarország című sorozatunknak. Eltelt közben kilenc év, az utóbbi nyolc igencsak lassan. De eltelt. Hol lesznek pár nap, pár hét múlva e korszak nagyságai, bálványozott „hősei”? A hat-nyolcszáz éve jól megépített falak, boltívek túlélték őket is.