Darázsfészek 7.

Téli reggel
Vikszléder Irén optikus, a Futó utcai Sasszem látszerészet nyugdíj előtt álló vezetője 2010. január 17-én, vasárnap, 6 óra 22 perckor kelt ki az ágyból. Elhúzta a függönyöket, álomittasan a konyhába botorkált, tűzhelyre tette a kávéfőzőt, aztán az erkélyajtó előtt nekiállt fésülködni. Ahogy kinézett a havas utcára, mindjárt érezte, hogy szívja magához az univerzum, még hangot is hallott, talán a szférák zenéjét, valami lágy ütemet, ami a csillagok pulzálását idézte. Kilépett az erkélyre, és karnyújtásnyira, az utca légterében megpillantotta Zorrót. A fekete paripa, a vörös bélésű köpeny, a kalap és persze az álarc kétségtelenné tette, hogy ki az illető. Zorro mosolygott, fogsora vakítóbb volt a hónál, intett, talán mondott is valamit, mire Vikszléder Irén kacagva lekapta magáról a pongyolát, a magasba emelte, mint egy zászlót, hadd lobogjon az ólmos, kora reggeli zimankóban. De Zorro ezt már nem látta. Éppen a kémények között ugratott át a Práter utcai oldalra.
A tűzhelyen a főző szörcsögve köpni kezdte a kávét.

Cserbenhagyás
Kotász, a neves zaj- és rezgésvédelmi szakértő csendre vágyott. Fejfájásra hivatkozva távozott a munkahelyéről, az első sarkon ivott egy korsó sört, aztán buszra szállt, elment az állatkertbe. Ez bölcs döntésnek bizonyult, a városi forgalom zaját ott alig lehetett hallani. Megnézte az elefántokat, aztán a nagyragadozókat, pedig valójában egyik se érdekelte, ráadásul mindkét helyen felajzott óvodások ricsajoztak. Bemenekült a madárházba, onnan az idegtépő csivitelés kergette ki. Fagylaltot vett, padra ült a mesterséges tó partján, onnan figyelte a flamingókat. Olyan lelki béke szállta meg, hogy eszébe se jutott a zaj- és rezgésvédelem. Később elsétált a vízilovakhoz, végül a majmoknál kötött ki. Ott aztán nem mindennapi dolog történt. Megszólította az egyik bóbitás gibbon. A többiektől elkülönülve, leverten gubbasztott, a rácsot szorította.
– Uram, segítsen rajtam! Tévedésből kerültem ide!
Kotász rámeredt, lába földbe gyökerezett. Fogva tartották az értelmesen csillogó, könyörgő szemek.
– Tévedésből? – kérdezte, közben azért körülnézett, nem örült volna, ha látja valaki, hogy egy majommal beszélget. – Miért, kicsoda maga?
– Brezinai Mohó István zoológus. Talán már hallotta a nevemet.
Kotász a fejét rázta.
– Nézze, én műszaki ember vagyok.
– Hát, persze, szakbarbár. Semmi szellem, gondolat, elegancia. Önök verik a legnagyobb szeget az emberiség koporsójába.
– Sérteget? Viszontlátásra!
– Várjon! Hat könyvem jelent meg. A Főemlősök alkonyát tizenhét nyelvre fordították le – büszkélkedett, közben lustán vakarta a hónalját. – A gondozóknak hiába magyarázom, ők se olvasnak.
– Mégis, hogy került ilyen méltatlan helyzetbe?
– Hosszú történet, erre most nincs idő. Könyörgöm, hívja ide az igazgatót! De siessen, az isten szerelmére!
Néhány perc múlva Kotász megjelent az állatkert igazgatóságán. Szeplős orrú, kihívó blúzt viselő titkárnő állta az útját.
– Az igazgató úr éppen nem ér rá. Reklamálni óhajt? Talán megharapta a zebra? – kérdezte gyanakodva.
– Senki nem harapott meg – közölte Kotász.
– Örüljön neki. Akkor milyen ügyben? – érdeklődött a titkárnő, de abban a pillanatban megszólalt a telefon. Mielőtt felvette, még odavetette. – Talán önt is Brezinai Mohó István küldte?
Kotász elbizonytalanodva állt az ajtóban.
– Nem fontos – mondta egy idő után, és sarkon fordult.