Kongresszusi különlegességek

Rendkívüli események történtek az MSZP rendkívüli kongresszusán. Bár ezt talán nem is kellett volna hangsúlyoznunk, hiszen az MSZP-nek a rendes kongresszusain is rendkívüli események szoktak történni, de ez így van rendjén egy olyan pártban, amelyikben Kovács László, Gyurcsány Ferenc vagy éppen Lendvai Ildikó határozza meg az intellektuális irányultságot és nívót. Mert más pártok kongresszusain meglehetősen szokatlan, hogy a küldöttek államfőjelöltet állítsanak, s bizony az MSZP országos tanácskozásain is legfeljebb ötévenként esik meg ilyesmi. A szocialisták a rájuk jellemző gondossággal szelektáltak a számba vehető aspiránsok között, s kétségkívül a legrátermettebbet találták meg Balogh András történész személyében. Kár, hogy pillanatnyilag Thaiföldön jobban ismerik, mint idehaza, lévén ott nagykövet. De alkalmassága mellett szól, hogy ő volt a Táncsics Alapítvány első elnöke, s ha szép tájat vagy szép nőt lát, akkor utána fordul. Lendvai Ildikó ezt oly meggyőzően mondta, hogy nyilvánvalóan saját tapasztalataiból építkezett, akkor pedig Balogh úr fene nagy macsó lehet. Talán jobb is, hogy nincs reális esélye az államfői posztra, mert kisebb valószínűséggel kerül Erzsébet királynő vagy Angela Merkel közelébe. Bár az sem kizárható, hogy az MSZP bájdús gráciái esetében valójában a táj szépségei után forgolódott.
De ez mind semmi! Mert kudarcra ítélt jelöltet bármilyen tisztségre és posztra akármikor állítanak a szocialisták, egy tucatot is, ha kell. Ám ellenzéki stratégiát kidolgozni tényleg csak elvétve szoktak. Az utolsót 1998-ban, egy fél emberöltővel ezelőtt. Érezhetően nincs is gyakorlatuk benne, ezért nehéz kiigazodni a kongresszusi határozatok közt, mintha a párt sokszínűségét reprezentálandó az egyik ütné a másikat. Pedig a sokszínűség látszatának veszedelmeire maga Gyurcsány Ferenc is felhívta az elvtársi figyelmet, a sokszínűség nem válthat szürkeségbe (nem úgy, ahogy az egyszínűség vörösbe), azaz konstruktív ellenzékiség helyett elvi ellenzékiségre van szüksége a pártnak. Ez azt jelentené, hogy a Fidesszel nem szabad alkudozni, de ez olyan lapos és semmitmondó üzenet, amely méltatlan Gyurcsány szelleméhez és vérmérsékletéhez. A másik forrás, amelyik arról ad hírt, hogy Gyurcsány amellett kardoskodott a zárt ülésen, miszerint a szocialistáknak nem szabad együtt szavazniuk a Jobbikkal és a Fidesszel, csak azért, mert attól tartanak, lehazaárulózzák őket – életszerűbbnek és hitelesebbnek tetszik. Gyurcsány ráadásul még megtisztulást, a korrupcióval szembeni határozott küzdelmet és a pártot egyéni karrierépítésre használó politikusok elleni fellépést is követelt, pótolva azt, amit kormányfőként elmulasztott. – Fejezzük be a pofázást, és álljunk neki dolgozni! – hirdette meg a „sokszínű eminenciális”, ezzel is nehezítve az utána felszólalók dolgát.
Mert Mesterházy Attila is szívesen csapolt volna vasat, vagy fejtett volna szenet, de a kongresszusi körülmények között kénytelen volt beszélni (pofázni). Igaz, a szónoki pulpitusra maga mellé hívta Gyurcsányt, és megölelte, de lehet, így akarta belefojtani az ellenvetéseit. Mesterházy a konstruktív ellenzékiségről szólt, arról, hogy az MSZP nem lehet olyan mindent tagadó, mint a Fidesz, hanem pozitív állításokat kell megfogalmaznia, mint a párt tizenkét pontja. Abban az úttörők hasonló projektjét meghaladva szó esik arról, hogy fellépnek a politikai tisztogatás ellen, a társadalmi különbségek csökkentéséért, nem hagyják, hogy lebontsák a demokratikus jogokat. Küzdenek, hogy a közvagyont ne lehessen pályáztatás nélkül a klientúra számára privatizálni, az igazságtalan elosztás, az erőfölénnyel való visszaélés ellen. Ha jól értjük, akkor mindent elkövetnek, hogy a szocialista párt soha többé ne kerülhessen kormányra. Izgatottan várjuk a „rendes” kongresszust.