Közelkép Magyarországról

Teljes tévedésből a gyereknevelést rátolták az oktatásra, olyan helyzetben, ahol a pedagógia feladatait fáradt vagy kevésbé lelkes nők viszik a hátukon, a felsőbbségtől minden megalázást eltűrve. Az értékek súlyos válságát éljük

Félretéve a politikai korrektséget, a választói voksokra fordított udvarolgatást, bizonyos csoportokkal való kivételezgetést, itt az idő. Miről is van szó? Arról, hogy a gazdasági fellendülés az okos gazdaságpolitika függvénye. Amikor az emberek munkát kapnak, s annyi fizetést, hogy a csekkek befizetése után nem a gyomorgörcs időszaka követezik, hogy miből élünk meg a hónap végéig, hanem a polgár nyugalmával foglalkoznak a dolgaikkal, az bizony minőségi ugrás. Mérföldeket lépne előre a kormány a magyar társadalom anyagi és lelki stabilizálásában. Arra a valamire gondoltam, ami a halál után láthatatlanul távozik a testből, de nélküle az élet nem sokat ér. És ott vagyunk a legnagyobb kihívásnál, az erkölcsileg amortizálódott, mondhatni széteső félben leledző magyar társadalom felélesztésénél.
Nem lehet mindent a kádári időkre kenni. Az utóbbi húsz év, ami pont a demokrácia és a rendszerváltás kiteljesedését hozta volna, soha nem látott morális mélypontra taszította a társadalmat. Ha annak idején a marxista etika tankönyvben könnyesre röhögtük magunkat a szocialista embertípuson, ma könnyezhetünk a szocialista demokrácia megnyomorított magyarjain. Minden fogódzó, erkölcsi iránytű eltűnt, kimosódott, nevetségessé vált. Magyarországon celebnek vagy milliomosnak jó lenni. A többiek vergődnek, vegetálnak, küszködnek és szeretnének legalább egy morzsa boldogsághoz jutni, amelynek tartalmi meghatározása szintén bizonytalan. Orbán Viktor eldobott egy nagy követ, ami beletoccsant az évtizedes állóvízbe és nagy hullámokat vetett: munka, otthon, család, egészség, rend szerepelnek pillérként az új társadalmai szerződésben, amit a nemzetnek kínál. Majdnem hiánytalan, de bővíthetjük is: környezet, tudás, idősügy. Ezek közül a család az a „mikrovállalkozás”, amelyben barométerként benne van a társadalom közérzete. Az ellenzők azonnal kivonták a kardot. A politika úgymond nem szólhat bele az emberek boldogságába. Mondják azok, akik a fogalmat talán nem is ismerik, de minden erkölcstelen, nemzetromboló, magyarság- és családellenes törvényt, könyvet, filmet, jogszabályt, szerzőt, mindent, ami deviáns, vagy kultúrszenny, a keblükre ölelnek. Hogy miért váltunk ilyen könnyen manipulálhatókká? Mert az ember olyan, hogy nem szereti az erőfeszítéseket. A fotelban helybe jön a világ, csak fogyasztani kell: árvizet, balesetet, halált vagy háborút. Az átlagpolgár például hülyének tartja a hegymászókat. „Minek másznak oda, ahol meghalhatnak.” A problémákat meg sokkal könnyebb egy Glockkal elintézni, mint megbeszélni. Az oktatás most kap a fejéhez, hogy a tanulók nem értik a szöveget, amit olvasnak. Miután a tesztek csak az igent és a nemet ismerik, a memoritert mint szókincsgyűjtő lehetőséget kirendezték, a tanulók azt a sovány és gyakran trágár egyszerűsítést használják beszéd helyett, amit otthon vagy maguk körül hallanak. Beszélhetünk a család szerepéről, mint a legfontosabb óvó, védő és megtartó közösségről, de nehéz. Az országban minden második házasság felbomlik és minden harmadik gyerek házasságon kívül születik. A liberális nézet nagyobb súlyt fektetett az egyszülős családok, a szingli lét népszerűsítésére, a homoszexuálisok és leszbikusok különböző család körüli kívánalmaira, mint a hagyományos családok támogatására. Egyszer ki kell mondani, a hagyományos család: apa, anya, gyerekek, tágabban a nagyszülők és más rokonok. A család Rákosinak is ellensége volt, a napközik, az egész napos óvodák, a hetes bölcsődék és az állandósuló tömegrendezvények mind a családot gyengítették. Olyan eredményesen, hogy egyre kevesebb a működő, nagyszerű család. Az élettársi kapcsolatok erőltetése is ellenfele a hagyományos családnak. Nemzedékek nőttek fel napköziben, kulccsal a nyakban, lakótelepi bandákba verődve. Sok mai szülő nőtt fel úgy, hogy apja-anyja szombaton is dolgozott.
Az egyik felmérésben a gyerekek azt mondják, legjobb, amikor a vasárnapi ebéd után órákig beszélgetnek az asztalnál. Egy magyar filmben a családtagok hűtőre ragasztott cédulákkal érintkeznek egymással. Teljes tévedésből a gyereknevelést rátolták az oktatásra, olyan helyzetben, ahol a pedagógia feladatait fáradt vagy kevésbé lelkes nők viszik a hátukon, a felsőbbségtől minden megalázást eltűrve. Az értékek súlyos válságát éljük. A liberálisok, miközben az emberi méltóságról papolnak, lejáratták, degradálták a fogalmat. Szerintük a méltóság a cigányok, a homoszexuálisok és más kisebbségek előjoga. A nyilvánosságban még soha nem vettek védelmükbe egyetlen megalázott, meglopott, megnyomorított vagy megsértett magyar családot sem. De ebből összekotyvasztották a kirekesztő, rasszista buta magyart. A család pedig vicclapok, kabarék és genderkutatók céltáblája lett. Utoljára az óvodákban kellett volna elhinteni a nem nélküli nemek nagyszerűségét. Érezd jól magad. A liberálisok segítséget kaptak ehhez a kereskedelmi tévécsatornáktól. A filmekből, amelyekben tetőzik az erőszak, a brutalitás, a törvénytelenség, a trágár beszéd és a nihilizmus. A bűnöző, a szerethető gyilkos sokszor rokonszenvesre maszkírozva terjeszti a relativizmust. Nagy segítők még az úgynevezett celebek, akik elmagyarázzák a buta nézőnek, hogy a sikerhez, hírnévhez a gazdagsághoz nem kell a megerőltető tanulás. Elég a szerencse, a feltűnés, elég levetkőzni, szeretkezni a kamera előtt, majd trágárkodni, mindent megmutatni, zsírt leszívatni, érdektelen hülyeségekről beszélni, fogyózni, mellet nagyobbítani, és kész a magyar celeb. Imádnivaló, ahogy hajszolja az igazit, élete a tévé képernyőn és a pletykalapokban bonyolódik, mindaddig, amíg fel nem készítik a következő celebet. Ki akarna férjhez menni, gyermeket szülni és küszködni, amikor kis szerencsével lehetne celeb is, s arról nyilatkozna, hogy aktuális párjával ki sem bújnak az ágyból. Megjegyzendő, itt a rutinos tévénéző elgondolkodhat BB Évi sorsán. Nem kedvez a széljárás a családoknak.
A házasságkötések száma folyamatosan csökken, belejátszik az a kényelem, hogy szeretkezni lehet papír nélkül is. Nem házasodni, nem felnőni, mert semmiért nem akarnak felelősséget vállalni. Sem gyerekért, sem együttélésért, sem megbecsülésért, sem a közös élet építéséért. A házasságokat egy darabig összetartja az ágy, aztán jön az elszürkülés, amit a felek beletörődéssel viselnek vagy elválnak. A kamaszok percekben mérhető időt töltenek szűkebb családjukkal, gyakran mély megvetéssel beszélve róluk. A nagyapák megritkultak, a fiatalabb nagymamák közül sokan nem az unokák nevelésével akarják tölteni az időt. Tanú rá az internetes párkereső. Korunk ideálja a gazdag, jól menő „pasi” vagy „csajszi”, akiről nem tudni, honnan a pénze. Nősülni, férjhez menni nem akar, családot nem szeretne, a becsület vagy tisztesség addig érvényesek, ameddig érdekei kívánják. Súlyos jelzés. Amíg a magyar fizetések az európai átlag alattiak, addig a csalást, a lopást, a közvagyon megcsapolását ügyes, sőt kiváló tettnek minősítik. Azok a családok, amelyek nem hódoltak be a szerzésnek, más szempontból ugyanakkor sokkal gazdagabbak, mint az előbbiek. Divatba kellene hozni őket. Ami pedig a boldogító politikát illeti, ha előrelépünk a negyven éve rágott részmunkaidőn, vagy két egyetemista eltartása nem teszi padlóra a családot, vagy csak öröm várni egy kisbabát, mert lesz jövője, akkor a politika csak egyengesse az utat bátran. Hogy képes-e boldoggá tenni az embereket? A kérdés csak azért tűnik különösnek, mert évtizedekig nem érdekelte a politikusokat.