Külső nyomásra erősödő délszláv integráció

Kinek mennyit ér Horvátország? A Newsweek amerikai politikai magazin közelmúltbeli, orosz nyelvű száma szerint nem túl sokat. A lap egy, az orosz külügyminisztérium által készített bizalmas dokumentumot tett közzé. A külpolitika hatékony felhasználása Oroszország hosszú távú fejlesztésében címmel, amelyet a délszláv térségben több ország sajtója idézett. A dolgozat a világ államai közül 61 országnak szentel különös figyelmet, köztük az egykori Jugoszlávia utódállamainak. Az ebben a részben leírtakból kiviláglik, hogy az orosz érdek szempontjából Szerbia a térség legfontosabb állama, s Moszkva legkivált a gázüzlet terén ítéli különösen fontosnak az együttműködés fokozását. Ebben kiemelt szerepet játszik a tervezett Déli Áramlat vezeték, amelynek egyik fő ága haladna keresztül Szerbián. Zágráb viszont – legalábbis ennek a dokumentumnak az alapján – nem reménykedhet abban, hogy a még mindig nem rögzített nyomvonalú gázvezeték fő ága mégis Horvátország felé veszi útját, amint azt Jadranka Kosor horvát kormányfő sejtette, amikor a vezeték megépítésére vonatkozó szándéknyilatkozatot Moszkvában aláírta. Jóllehet Horvátország érdekes „az orosz energiahordozók szállítási útvonalainak bővítése szempontjából”, a Déli Áramlat horvátországi szakaszának megépítéséről az iratban szó sincs, leszögezi viszont, hogy ebből a célból szükséges az úgynevezett Barátság–Adria-terv megvalósítása.
Zágrábban nem sokan lehettek elégedettek az orosz tervekkel, mert a mellékág, amely csak a horvát szükségletek kielégítését szolgálná, nem jelentene tranzitdíjakból beszedhető jövedelmet az államnak, pedig nagy szüksége volna rá. Ami pedig a Barátság–Adria-tervet illeti, annak megvalósításával Moszkva eddig nem nagyon igyekezett. Alighanem azért, mert egyelőre olcsóbban is meg tudja oldani az orosz olaj elszállítását más útvonalakon, semmint hogy megfordítsa az eddig a máshonnan, például Észak-Afrikából származó olaj Európába juttatására létesült Adria kőolajvezetéket, vagy a meglévő mellé egy párhuzamos vezetéket építsen. Ez a kitétel csupán arra szolgál, hogy Moszkva ne idegenítse el magától végképp a horvátokat. Sovány vigasz, hogy az energiaellátás szempontjából öszszehasonlíthatatlanul nehezebb helyzetben lévő Bosznia-Hercegovina a jelen dokumentum alapján csak abban reménykedhet, hogy az oroszok megvizsgálják a hosszú távú beruházási lehetőségeket, főként az energia terén. Ez a legalábbis „óvatos” hozzáállás egymáshoz kölcsönös.
Haris Silajdzic, a Bosznia-Hercegovinát kormányzó testület bosnyák elnöke, országa „születésnapján”, május 22-én, az ENSZ Biztonsági Tanácsában leplezetlen részrehajlással vádolta meg Oroszországot, mondván, hogy a Moszkva által egyetlen etnikumnak (értsd: a szerbeknek) nyújtott kritikátlan támogatás nem a legjobb hozzájárulás a béke és stabilitás ügyéhez a térségben, sőt a daytoni megállapodásnak mint Bosznia-Hercegovina alapokmányának fenntartásához sem.
A térség kikerült az Egyesült Államok érdeklődésnek homlokteréből, s – amint ezt a múlt heti, szarajevói konferencia megmutatta – az EU is szabadulni igyekszik tőle. Bár Horvátország és a „lúzer” szerepébe többé-kevésbé beletörődött Bosznia-Hercegovina mozgástere és helyzete a nemzetközi politika porondján több hasonló vonást mutat, Zágráb – úgy tűnik – hátrább tart ennek felismerésében. Szerbia diplomáciai aktivitásának növekedését érzékeli, s valószínűleg azzal is tisztában van, hogy Borisz Tadics és külügyminisztere, Vuk Jeremics nem a maga szakállára kilincsel a legfontosabb európai fővárosokban országa európai integrációjának, vagy talán egy újabb délszláv integrációnak az érdekében. Azt pedig a legegyszerűbb horvát állampolgár is sejti, hogy Horvátország sem véletlenül van évek óta egyforma távolságra az uniós tagságtól. Belgrádból mind határozottabb felhívások érkeznek, legutóbb éppen Jeremics külügyminisztertől Horvátország, Szerbia és Bosznia-Hercegovina szorosabb összefogására.
A baloldali Ivo Josipovic elnökké választásával a mozgalom, horvátországi „sejtje” is létrejött. A horvát államfő egyik tanácsadója, Dejan Jovic éppen ennek a szószólója. Nagyon valószínű, hogy e mögött a balkáni „rendcsinálásba” belebukott nemzetközi közösség türelmetlensége áll, amely ennek a konfliktusnak a lefojtására ugyanazt a sémát alkalmazná, mint amelyet egykor az Európai Közösségek létrehozására. Akkor a francia és a német határ által kettéválasztott nyersanyaglelőhelyek és feldolgozóipar jelentette konfliktusforrást próbálták így megszüntetni, most a bosnyákok, horvátok és a szerb etnikum együttélésének problémáját. A gazdasági válsággal küzdő EU visszahúzódása érthető, de meszszire ható következményeivel Brüsszel aligha van tisztában. Mi lesz abból, ha a térségben átengedi a kezdeményezést az oroszoknak és Törökországnak.