(mit tud egy sztárrendőr )

Én nem tudom, hogy az a mondás, miszerint rablóból lesz a legjobb pandúr, megfordítható-e emígy: pandúrból lesz a legjobb rabló. Az tagadhatatlan, hogy egy rendőrnek, aki húsz-harminc esztendőn át bűnüldözéssel foglalkozott, kisujjában vannak a legkülönbözőbb trükkök, tudja, mi az, amin általában lebuknak a gyilkosok, betörők, rablók, sikkasztók és tolvajok, s talán azt is sejti, miképpen lehetne elkerülni a slamasztikát. Tehát, ha netán gazságra adja a fejét, nem hagy ujjlenyomatot a helyszínen, nem felejti ott a személyi igazolványát, hiszen tisztában van a modern kriminalisztika eszközeivel és lehetőségeivel.
A rendőrség mint testület – s most nem a törvénytiszteletre hivatkozom – erkölcsösebbnek, okosabbnak, felkészültebbnek tűnhet, mint egy bűnszövetkezet, bár kétségkívül a bűnözők elleni küzdelemben végleges győzelemre aligha tehet szert, a harc a bűn és leleplezői között ezredévek óta szakadatlanul folyik.
Nekem újságíróként alkalmam volt közelről megismerni a nyolcvanas években néhány kiváló rendőrtisztet, főleg gyilkossági nyomozókat. Hogy csak néhányat említsek: Andréka Pétert, a BRFK bűnügyi alosztályvezetőjét, Chilkó Ferencet, az életvédelmi csoport vezetőjét, Viczkó Istvánt, a legkitűnőbb magyar helyszínelőt vagy Kovács Lajost, akinek a fent említett zsaruk máig szinte példaképei. Egy könyv írása kapcsán sokat – hónapokat – voltam együtt velük, s bízvást állíthatom, intelligenciában bármelyikük felvehette volna a versenyt a hírnévre szert tett civil „okostojásokkal”, nemcsak szakmájuk területén, hanem általános emberi gondolkozásmódban, logikában és életszemléletben is. Természetesen ész és lelemény dolgában magasan felette álltak az általuk üldözött és szinte kivétel nélkül elfogott (gyilkos) bűnözőknek. Évek során olyan tapasztalatmennyiséget halmoztak fel s váltottak minőségre, és oly alaposan megismerték az alvilág szokásrendjét, módszereit, hogy ha a fent említett mondást a visszájára fordítják, Sherlock Holmesnak vagy Poirot-nak is sok gondot okozhattak volna. Pályájuk végére általában ezredesi rangot értek el, s a szakmában máig nagy tisztelet övezi őket. Az utóbbi esztendőkben aztán új nevek kerültek forgalomba, a bűnüldözésben is kialakult bizonyos sztárkultusz, a rendszerváltozást követő úgynevezett váltógazdaságok során a politika némelykor nem a szakszerűséget, hanem az azonos világnézetet vagy konformizmust díjazta. Chilkó Ferencet például Kuncze küldte nyugdíjba, az a Kuncze, aki nyilván azt is tudta a semmibe veszett SZDSZ bajnokaként, hogyan kell nyakon csípni egy-egy gyilkost.
A sztárok mellett megjelentek különböző különös figurák. Gondoljunk például arra az esetre, amikor egy dandártábornok hirdetőoszlopnak nézte a rendőrpalotát, és lement kutyába, majd néhány évvel később öt autót tört össze egy füst alatt, s azzal a kitalált krimiben is szégyellnivaló ötlettel mentette magát, hogy a karambolt alteregója követte el. A pia persze sok mindent megmagyaráz, bár a móri bankrablásos gyilkosságsorozat nyomozásának igen magas rangú elbaltázói között nem valószínű, hogy mindenki alkoholista volt. Vagy gondoljunk arra az esetre, amikor egy rendőr ezredes egy szír pénzváltó nyilvános lemészárolásának közvetlen szemtanújaként azzal magyarázta, hogy nem lépett közbe: „Féltem…” De az általam fentebb feszegetett mondás visszájára fordításának legragyogóbb cáfolata az az eset, amikor ugyancsak egy rendőr ezredes, felcsapva „megélhetési bűnözőnek”, egy játék pisztollyal bankot rabolt, oly leleménnyel, hogy saját kocsijával és rendszámával távozott a helyszínről, annyira sikeresen, hogy fél órán belül nyakon csípték.
Ettől kezdve arra, hogy pandúrból lesz-e a legjobb rabló, csak azt felelhetem, én nem tudom…