Parttalan vizek

Igazából majdnem mindegy, mi okozta az eszelős helyzetet. Hogy azért áradnak a folyók, mert északi szomszédunknál tonnaszám irtják az erdőt, vagy hogy nálunk is tarra vágták az Északi-középhegységet. Hogy a pusztító viharokat és az özönvizet a globális felmelegedés vagy a hajmerevítő lakk okozza. Eső van, árvíz van. Innen a számítógép mellől szárazon lehet szemlélni az eseményeket. De ha arra gondolunk, hogy olyan picinyke erecskék, mint az Átalér, a Concó, a Bódva vagy a Tolcsva, a Ronyva, a Hernád, a Sajó, amelyek közül több egy tyúklépéssel átléphető, most őrjöngve törik a kerítéseket, döntik a vályogházakat, fullasztják vízbe a háziállatokat, riasztják a vadakat, rohasztják a termést, kergetik kétségbeesésbe az embereket, akkor nagyon rosszul érezzük magunkat. Képzeljük el, hogy az amúgy is szegény vidéki embereknek az egyetlen vagyonukat, a házukat viszi a víz. Ilyenkor mit lehet tenni? Káromkodni, sírni, imádkozni, kosárba terelni a cicát, batyuba kötni a legszükségesebbeket, a pénzt, ha van otthon, az iratokat, egy kispárnát, kislábast, meg egy csuprot, amiből inni lehet. Öltözék? Gumicsizma, fűzős cipő, dzseki, nadrág, nagykendő. Istenem, mi a biztos, ki a biztos ebben az elátkozott örvényben? A tűzoltók, a rendőrök, a gárdisták? A szomszédok, a kiskatonák? Kiben lehet bízni, hogy a tehenet vezesse ki az istállóból, a kutyát tegyék fel a kocsira, hozzanak ki egy meleg takarót a nagyszobából. Hideg van, sötétség van és víz van. Parttalan, beláthatatlan víz. Sárga, ronda, sebes, és a halál ólálkodik benne.
A katasztrófafilmeknél tudjuk, hogy a hullámzást gép csinálja, a mentőcsónak a műterem sarkában köt ki, és az agyagos arcú statiszták forró vízben tusolnak.
Hát ez itt most az élet.
A világvége hangulatára ráerősít az állandóan zuhogó eső, a tömeges kitelepítés, ezért ha mást nem is, de lelki vigaszt vitt magával Edelénybe a miniszterelnök, ahol szó szerint úr a víz. Orbán Viktor segítséget ígért, és együttérzését tolmácsolta az embereknek. Hetek óta kisebb-nagyobb lelkesedéssel gyűjtik a pénzt, viszik a segélyeket. Izgatottan nézem a tévéhíradót, hogy a száz leggazdagabb magyarból legalább ötven ajánlott-e némi készpénzt a honfitársainknak. Gyurcsány Ferenctől jó lesz az a két takaró is, amit annak idején a cunami károsultjainak küldött. Süket csend, a horizonton egy jótékonysági popkoncerttel.
A következtetés nem az újságíró dolga, de az tény, hogy falun mindenkinek kötelessége volt kiárkolni a háza előtt futó csatornát, egészen a szomszédja háza elejéig. Ezt nem volt szabad betömni, elkeríteni, sem pedig eltéríteni. Aki nem tartotta karban, azt a falu megszólta. Most olvastam, hogy egy gazda, úgymond, szólt a hivatalosságoknak, hogy a vízelvezető árkok tele vannak. Rossz üzenet, legalább olyan rossz, hogy több mint kétszázezer hektár áll a belvíz fogságában, és több millió tonna gabona máris elázott, valamint az elázott zöldséges- és gyümölcsöskertek miatt jelentősen emelkedik a zöldség ára. Azt nem illik emlegetni, hogy az újjáépítés költségei az eget ostromolják, pedig így lesz. A kormány természetesen segít, soha nem látott mennyiségű munkaerőre lesz szüksége, és csak reméljük, a baj meghozza azt a szolidaritást, hogy a falusiak nem könyökre dőlve figyelik, amint mások újjáépítik a házukat. A ’72-es árvíznél Mátészalkán voltam, ahol a Budapesti Műszaki Egyetem hallgatói önkéntes építőtáborban húzták fel a tivadari házakat.
Csak mondtam.