Szakítana a Blair-érával a Munkáspárt

Amikor Tony Blair elsöprő választási győzelmet aratott John Major konzervatív kormánya felett, győzelmét részben a közel két évtizedes kormányzásban kimerült, a választók által megunt toryk eszmei elsekélyesedésének, de még inkább annak köszönhette, hogy az „Új Mukáspárt” zászlajával lépett a porondra. Olyan pártéval, amely szakított korábbi ideológiai szigorával, és modern szociáldemokrata párt lett.

Ezzel a párttal ugyanaz történt 2010-ben, ami a konzervatívokkal 13 évvel korábban. Vereségéhez hozzájárult a nemzetközi gazdasági válság, az iraki beavatkozás, és nem utolsósorban a hosszú ideig tartó áldatlan és rosszul álcázott hatalmi harc Tony Blair és Gordon Brown között. A májusi vereség nemcsak a Downing Streetből, hanem a Munkáspárt éléről is eltávolította Gordon Brownt, és a párt most abban reménykedik, hogy ezúttal sikerül elkerülni a vezetőválasztással járó fájdalmas önmarcangolást. A legfőbb veszély a kilencvenes években legyőzött „régi” Munkáspárt, az ideológusok és osztályharcosok feléledése. Azoké, akik sosem bocsátották meg Blairnek és szövetségeseinek, hogy megreformálták a pártot.
Az „Új Munkáspárt” megalkotásában fontos szerepe volt Peter Mandelsonnak, aki ma a Lordok Házának tagja. A Times tegnapi számában Mandelson Az Új Munkáspárt halott, éljen az új Munkáspárt című cikkében síkra száll a párt megújulása mellett. Kimondja, hogy május 6-án, a választás napján „meghalt” a Blair és Brown nevével fémjelzett „Új Munkáspárt”, amely sokat köszönhetett a thatcheri gazdaságpolitikának és nem számolt a gazdasági visszaesés lehetőségével. A londoni City, a híres pénzintézetek nemzetközi tekintélyére építve, úgy képzelte, hogy vég nélkül sikerül aránylag csekély adóterhelés mellett fenntartani, sőt fokozni az állami szolgáltatások mind költségesebbé váló rendszerét.
Mandelson szerint a Munkáspárt számára nem a régi eszmékhez való visszatérés a kiút a vereségből, hanem az az örökké reformáló, revizionista szellem, amely 13 évvel korábban győzelemre juttatta az „Új Mukáspártot”. Azt is fontosnak tartja, hogy az új pártvezető, akit a szeptemberi pátkongresszus fog beiktatni, ne megállapodásnak, hanem választásnak köszönhesse győzelmét. Szerencsés körülmény az, hogy ennek a választásnak a két fő esélyese két testvér, David és Ed Milliband, tehát nem valószínű, hogy a párt kölcsönös vádaskodások alapján hozza meg döntését. Ha sikerül elkerülni a „polgárháborút” a párton belül, akkor az is előnyös, hogy egységes ellenzék áll majd szemben a koalíciós kormánnyal.