Szalamandraszem

Az elmúlt néhány évben – főként a tavalyi Darwin-évfordulóhoz kapcsolódva – az evolúcióval foglalkozó ismeretterjesztő könyvek reneszánszát tapasztalhattuk. Csak egy részük volt azonban „tudományos” ismeretterjesztő írás, sok könyv ugyanis a tudomány tagadását, az értelmes tervezettségnek átnevezett kreacionizmust népszerűsíti. Ezek állandóan az evolúció bizonyítékait, a hiányzó fosszíliákat kérik számon a paleontológusokon. Éppen ezért mindig örülnünk kell, amikor valóban tudományos igényű munkák jelennek meg magyarul a törzsfejlődésről.
A belső hal az utóbbi évek egyik legsikeresebb biológiai témájú kötete. Szerzője, Neil Shubin, a Chicagói Egyetem paleontológiaprofesszora személyes élményei révén vezeti végig az olvasót az állatok (illetve az ember) szerveinek, szervrendszereinek három és fél milliárd éves fejlődésén. A biológus szakmai berkekben sem ismeretlen. Ő fedezte föl a bojtos úszós halak kihalt csoportjának, a Tiktaaliknak a maradványait az észak-kanadai Ellesmere-szigeten. A Tiktaalik testfelépítésében könnyedén felfedezhetők a szárazföldi négylábú állatok felé vezető evolúciós változások nyomai.
Az író szerint az összehasonlító anatómiai kutatások adják az evolúciós elmélet legfontosabb bizonyítékait. Az ecetmuslica, bár ránézésre igen jelentéktelen légynek tűnhet, alapvető felfedezésekhez segítette hozzá a kutatókat az állati embriók általános fejlődési jellegzetességeiről. A muslicában és az emberben meglepően hasonló gének, az úgynevezett Hox géncsalád tagjai határozzák meg azt, hogy a kezdetben gömbszimmetrikus embriónak melyik lesz a feji és melyik a farki vége. Ugyanez a géntípus a tengeri rózsában is megtalálható. Ott az ember fejét kialakító gén egyik változata az állat fölső, tapogatókat viselő végét, míg az ember lábának helyét meghatározó gén a rózsa talpát alakítja ki.
A régen kihalt állatok mozgásszerveit viszonylag jól ismerjük, mert a csontok jól fosszilizálódnak. Kevesebbet tudunk azonban a lágy szöveteik, szerveik működéséről, mert ezek megkövesedett maradványai a legritkább esetben maradtak ránk. Kivételek azért akarnak. Shubin leír egy esetet, amikor Kínában 160 millió éves szalamandrafosszíliákat tanulmányozott. A pontos lelőhelyet megpróbálják a kutatók titokban tartani, mert a helyiek egyik fő pénzkereseti forrása a maradványok gyűjtése, majd illegális eladása. Az egyik ásványboltban a szerző kínai kollégája hosszasan alkudozott a boltossal, mire sikerült megvásárolniuk egy megkövesedett szalamandrát. A lelet azonban szinte minden pénzt megért, hiszen az alig nyolc centiméteres lárva szeme is megmaradt.
Shubin szakmai pontossággal foglalja össze írásában a törzsfejlődés során végbement élettani és anatómiai változásokat. A könyv leginkább azoknak tartogat újdonságot az evolúcióról, akik a gimnáziumban tanultak biológiát utoljára, de örömmel megnézik az ismeretterjesztő csatornák természetfilmjeit. Akik viszont mélyrehatóbb ismeretekkel rendelkeznek az élettudományokról, félő, unalmasnak találják majd a kötetet, hiszen az csak a legközismertebb, szinte már tudományos közhelynek számító területeket, példákat tárgyalja.
(Neil Shubin: A belső hal. Vince Kiadó, Budapest, 2010. Ára: 3495 forint)