A faluban, ahol lassan tíz éve gyökeret eresztettem, a Völgy vendéglő a közélet színtere. Vannak más közösségi intézmények is, faluház, népdalkör, nyugdíjasok klubja, három templom és még két vendéglátóhely – a Klastrom és a Katica, hogy PC legyek –, ám világnézeti és időszerű gazdaságpolitikai kérdések komoly megtárgyalása nem képzelhető el máshol, mint a Völgyben, főleg a péntek esti ultiparti közben. A helybeliek valami régi megszokásból vagy tévedés folytán bal felé osztják a lapokat, egy vita alkalmával azonban az egyik törzsjátékos rámutatott: a kártya viszont jobb kézre megy! Ettől az igazságtól mindenki megnyugodott, amint a nagy müncheni sörcsarnok ezernyi vendége az 1923-as puccskor, midőn a felkelők parancsnoka közölte: „Nyugalom, uraim, a sörét mindenki meg fogja kapni.”
Hát igen, régóta ismert az alkoholos italok tudatmódosító hatása. Az ember valami titkos vágyától hajtva próbálkozik szeszt készíteni ősidőktől fogva, legyen az méhser, erjesztett kukorica vagy kancatej, szőlő-, füge- vagy rizsbor, gabona- vagy gyümölcspálinka. Fő, hogy hasson, egy időre könnyítsen a gondon, vidámmá tegye az ünnepet, meghitté a barátkozást.
Így van az én falumban is: a kertek gyümölcséből és a szőlő feleslegéből pálinkát főznek – pontosabban főzetnek, ahogy a törvény előírja. Normális, tevékeny helyen az úgynevezett közélet is másként megy, mint az ideges, lóti-futi nagyvárosban. Az embereket főleg négyévente, választások idején foglalkoztatja a politika, vitatkoznak, szavaznak, aztán tovább végzik a dolgukat. Ahogyan az ország, a mi utcánk sem egyszínű, vannak családok, amelyek csúf sérelmeket szenvedtek el az 1950-es években, és vannak, amelyek sokat köszönhetnek az előző rendszernek. Ezt a szomszédok magukban, csöndben számon tartják, de nem hánytorgatják föl, békességben múlt el az életük nagy része, a rendszerváltozás sem fordította őket szembe egymással. Az utca fölső végén lakó gazdáról is csak évek múltán mondták el, hogy valami párttisztsége volt a téeszben; a hír mit sem változtatott a helyzeten: az öreg végtelenül jószívű, barátságos, segítőkész ember, gyönyörű kertet gondoz, szép szőleje, présháza van, négy lánygyermeket nevelt fel és taníttatott ki, kiváló szakács, a nyugdíjasnótakör egyik erőssége. Mi kell még? Az új és fiatal demokratákat ugyan nem becsülte sokra, mert azok „nem dolgoztak, csak egyetemre jártak, nem értenek a falusi problémákhoz”, és négyévenként rutinból balra osztotta a lapot.
Az elmúlt időben ingadozni kezdett a öreg. Lilult a feje a pesti hírek hallatán, a kormányról már hallani sem akart.
– Tolvajok, de mitévő legyek, ez a megszokás – mondta, amikor valaki „beszólt neki” egy betli és egy kontra bemondása közt. Tavaly nyáron látogatói érkeztek. A megyeszékhelyről jöttek autóval, egyenesen a ház pincéje után érdeklődtek, a vizitálás eredményeként 18 liter gyümölcspálinkával, egy hordó cefrével és az „aparáttal” távoztak. Valaki beköpte.
– Kilencvennyolc százalékban tudom, ki volt az – mérgelődött. A nyomozó hatóság beidézte, bűnözőként rabosították – lefotózták, ujj- és tenyérlenyomatot vettek tőle –, a bíróság egy év próbára bocsátotta, az összes pénzbüntetése elérte a 300 ezer forintot. – Többet sóztak rám, mint a Princz Gáborra a bankja miatt, ha átszámolom a nyugdíjamhoz – lamentált. Amikor az ősszel híre járta, hogy a Fidesz, ha nyer a választáson, megengedi a kerti gyümölcs lefőzését saját célra, tőlem kérdezgette, igaz-e. Elhangzott, feleltem, s vittem neki egy-két cikket a Népszavából, amelyek tűzveszéllyel meg hasonló marhaságokkal riogattak Orbán ötlete hallatán. Nem szólt semmit az öreg, eltette. Április 11-én este a Völgyben kurtán közölte: „Én is rájuk szavaztam.”
origo.hu
Így telt Gyárfás Tamás első napja a börtönben
