Visszavágó törölve

Húsz év óta nem emlékszem ilyesmire. Az Orbán-kormány első, 29 pontos, a parlament keddi ülésén ismertetett gazdasági akciótervét a piacok, politikai elemzők, gazdasági szakemberek és újságírók zavarba ejtően egységes kórusa üdvözölte. A több mint MSZP közeli Népszava összeállítása az intézkedések többségét kedvezőnek ítélte, a Népszabadság pedig tegnap Piros pont címmel írt vezércikket a témában. Az ellenzék természetesen igyekezett fogást találni a miniszterelnöki beszéden – bár volt, aki jobb híján csak folytatta a valóban szerencsétlen múlt heti fideszes nyilatkozatok ekézését –, néhol harsány túlzásra is ragadtatta magát, de talán e pártok vezetői is érezték: ebben most aligha számíthatnak a közvélemény és a politikát hivatásszerűen kommentálók széles körű egyetértésére.
Biztosan nem azért, mert az Orbán Viktor által ismertetett akcióterv támadhatatlan. A társadalmi igazságosságot számon kérve például kifogásolható lehet az egykulcsos adórendszer; fájdalom, ehhez a vitához hiteles és erős baloldali pártra is szükség lenne a parlamentben, márpedig a jelenlegi MSZP biztosan nem ilyen. Figyelemre méltó, hogy mintha az LMP próbálta volna meg elfoglalni ezt a pozíciót, neokonzervatív fordulatot, szegényellenes politikát emlegetve. Csakhogy az új kormány körvonalazódó gazdaságpolitikájának éppen az az egyik legjellemzőbb vonása, hogy felcímkézhetetlen. Piacpárti, de védelmet ígér a legelesettebbeknek, és az eddiginél lényegesen nagyobb terhet rak a pénzügyi szektorra. Adót csökkent, de a legalsó réteget is bevonja a közteherviselésbe, miközben legfelül kéri a legnagyobb áldozatot (Simor András kezéből alighanem kiesett a teniszütő kedd délután, noha segélyre ezután sem fog szorulni). És az intézkedéscsomag – amellett, hogy hangsúlyosan család- és középosztálybarát – komoly érdekeket sért a közszférában, de a cél bizonyosan nem az állam gyengítése, hanem a gazdaság, a magyar vállalkozók lélegzethez jutása.
Az akcióprogram kedvező fogadtatásának fő oka az lehet, hogy éppen abban a pillanatban szakított a szükséges és a lehetséges harmonizálására képtelen évtizedes politikai gyakorlattal, amikor arra a legkevésbé látszott esély. Néhány kitörési kísérletet leszámítva egészen mostanáig cipeltük magunkkal a Kádár-kor szörnyű örökségét, az eladósításra alapozott jóléti intézkedések és a megszorítások váltakozását, amikor az igazság pillanatának eljövetele mindig a társadalomtól kért fájdalmas, ám lényegében hiábavaló áldozatvállalást jelentette reform címszó alatt. Gyurcsány Ferenc és köre arra készült, hogy a Fidesz ezt a történetet írja tovább, és fordított szereposztásban megismételhető a 2006-os választások utáni vita a szavazók megtévesztéséről, hazugságról és hitelvesztésről. Az intézkedések számos részlete még homályos, de annyi biztos, hogy ez a számítás nem vált be, nem lesz visszavágó. Az akcióterv mértékadó vélemények szerint úgy óvja a törékeny költségvetési egyensúlyt, hogy nem rontja a gazdaság növekedésének esélyeit, jelentős adócsökkentést is tartalmaz, s a logikája gyökeresen eltér a Bokros- vagy Bajnai-féle egyoldalú megszorításokétól.
A Fidesz–KDNP példátlan felhatalmazásával élve óriási lendülettel látott munkához, s néhány hét alatt régóta rendezetlen ügyek során jutott túl. A gazdasági akciótervvel olyan feladatnak feszült neki, amelynek kezelésében vajmi keveset segít a kétharmad. Az első benyomások szerint szorító külső és belső körülmények között is teremthető itt és most mozgástér, ha van hozzá politikusi tehetség, és lehet másként gondolkodni a gazdaságról, mint ahogy eddig megszoktuk. Talán a legkínosabbnak látszó csapdahelyzetből is van kiút. És ez igazán szerény dicséret ahhoz képest, hogy a leváltott kormány pénzügyminisztere, Oszkó Péter politikailag zseniálisnak nevezte Orbán Viktor beszédét.
Mi ez, ha nem forradalom?