A praliné íze

A Le Soir című belga lap gazdasági rovata kedden két beszámolót írt a sanghaji világkiállításról, amelyek örömmel tölthetik el a napilap belga olvasóit, míg bennünket lehangolnak. Idézem a kiemelést: „A világ második távközlési készülékgyártója helyszínt keres európai logisztikai központjának. Noha Magyarországra gondoltak, a Huawei bejelentette, hogy tanulmányozni fogja a vallon dossziét.” Ezer embernek teremt munkát, ha létrejön Belgium francia nyelvű területén a zöldmezős beruházás. Pedig – írja a lap – „tanácsadóink elsősorban Magyarországot javasolták, de eddig nem ismertem Vallónia előnyeit. Holnap már egy munkacsoportot kérek arra, hogy dolgozzák át a dossziét, és látogassanak el önökhöz.” Ezt Ting Jün, a világszerte 95 ezer embert foglalkoztató Huawei marketingfőnöke mondta a Sanghajba látogató Jean-Claude Marcourt vallon gazdasági miniszternek. Hogy mi billentette át a Huawei kulcsemberének gondolkodását az olcsóbb munkaerőt kínáló, nagyszámú kínai jelenlétéről is ismert Magyarországtól Belgium felé? Azt az ugyanezen az oldalon olvasható beszámolóból és fotóból tudhatjuk meg. A sanghaji világkiállításon működő belga pavilon nagy sikerét elsősorban annak köszönheti, hogy óránként háromszor belga cukrászok a sorukra mosolyogva váró kínaiaknak – ezt mutatja a felvétel – finom pralinét osztogatnak, amelynek íze Ting Jünt egy pillanat alatt annyira elragadtatta, hogy most „A Huawei Vallónia nyálát csorgatja”, mint az előbbi cikk ötletes címe mutatja.
Nehéz kitalálni ennél jobb történetet ahhoz, hogy szemléltessük a kínai, a belga és a leváltott magyar kormányzati gondolkodás közötti különbséget. Az utóbbi lényege, mint a katasztrofális magyar pavilon is megtestesíti, a lenyúlás, az offshore bulizás, az adófizetői pénzen utazás és a hazaszeretet érzésének teljes hiánya. Melynek, mint e példa mutatja, messze a jövőre kiható, Magyarország számára oly tragikus eredménye is van, mint ezer család potenciális megélhetési reményének elpárolgása. A patriotizmus hiánya? Ennél is rosszabb, mert páratlan a világon: a versenytárs előnyben részesítése a saját, magyar érdekkel szemben, amely az elmúlt nyolc évet végigkísérte Medgyessy volt miniszterelnök pekingi útjának „sikerétől”, amikor elmondta, kínai útépítőket akar rávenni magyar autópályák építésére, egészen Bajnai Gordon volt miniszterelnökig, aki lelkesen védelmezte a francia vízügyi és pénzérdekeket a bíróságon később nyertes Péccsel szemben.
1945 után a szocialistáknak köszönhetjük azt a behozhatatlan távolságot, ami 1990-re Magyarországot és Ausztriát elválasztotta egymástól. Mely utóbbi országban egyébként a „paraszt” szó nemzeti piedesztálon áll. Arra pedig nehéz jelentéssel terhesebb statisztikai adatokat idézni, hogy mit tettek a szocialisták az elmúlt nyolc évben, mint összevetni, miként alakult uniós felzárkózási törekvésünk a friss Eurostat-adatok szerint, azt ugyanezen uniós szerv korábbi adataival kiegészítve. 2009-ben a vásárlóerőben kifejezett egy főre jutó GDP nálunk az uniós átlag 63 százaléka volt. Szlovákiában 72. Romániában 45. Lengyelországban 61. Észtországban 62. Csehországban 80. 2003-ban, a szocialista kormány első „önálló” évében mi 62,8 százalékon álltunk. Szlovákia 55,4, Románia 31,3, Lengyelország 48,9, Észtország 54,5, és Csehország 73,4 százalékon.
Erre csak egyet mondhatunk: szemét be, szemét ki. A bemeneti oldalnál a személyiségeket, adottságaikat és gondolkodásukat értjük, míg az eredményoldal a most idézett számok tükrében kifejezett szemét, amelybe az országot fullasztották. Nálunk ez a praliné íze.