Gyász és eufória Spanyolországban

Karnevál és gyász. A spanyolok tizenkettővel kevesebben vannak. Vajon most, a spanyol futball vb győzelem pillanataiban kinek hiányzik az a tizenkét ifjú ember, akik tragikus baleset áldozatául estek? Átrohant rajtuk a gyorsvonat. Fiatalok leszállnak a vonatról, és indulnak a tengerpart felé. Nem a felüljárón kelnek át, hanem a síneken, így talán gyorsabban odaérnek a partra. Nincs idejük. Sietnek. Hová? Tizenkettő közülük aztán sohase ér oda. Tizenkét tompa puffanás, ennyi élettel kevesebb a Nap alatt.
Jézus az egyik latornak azt mondta: még ma velem leszel a Paradicsomban. A tizenkét ártatlannak mit mondana? Jelzem, akik eddig a Holdon jártak – legközelebb az Istenhez –, ők is tizenketten voltak.
Amikor valakit bánat ér, hajlamos a történteket a fátum, a sors számlájára írni. Minél elemibb az erő, amely belénk avatkozik, annál irracionálisabban gondolkodunk, legyen szó természeti katasztrófáról, avagy személyes tragédiáról. Munka következményének csak a jót vagyunk hajlandók tulajdonítani. Az, hogy a spanyol világbajnoki győzelem átgondolt csapatépítés, kitartó közösségi munka eredménye, nem kérdés. Ez nyilvánvaló. A futballban a jó szerencse csak a szorgalmasak előtt hajlandó látomásként megjelenni. Azt, hogy valaki jókor és jó helyen legyen, mint Iniesta a világbajnoki döntő száztizenhatodik percében, ki kell érdemelni. És azt is ki kell érdemelni, hogy az ember az életben oda jusson, ahová akar. Hogy odaérjen, ahová akar. Eljusson a tengerpartig, a nagy célig, elevezzen, elevickéljen baj, baleset, sérülés nélkül.
Az életben maradást senki sem tekinti életprogramnak. A rendőrök, tűzoltók, akik világi papokként olykor megpróbálnak figyelmeztetni a szabályokra, köznevetség tárgyai, kabaréjelenetek visszatérő jelenetei, akárcsak a betegesen féltékeny „Jenők” és „Bélák” – egészen addig, amíg nem ég a ház, és nem marad ott tizenkét korpusz a sínen. A törvényt betartani még mindig ciki. Éljünk lazán és műhibáinkat tulajdonítsuk inkább a sorsnak, pedig hát azt is mondhatnánk, hogy bízz Istenben és tartsd szárazon a puskaport! Józan pillanataikban eleink is felismerték a racionális szemléletmód jelentőségét. Azt, hogy a ráció kihívás. Próbatétel. Felelősségvállalás. A szabad akaratra ítélt ember egyik legnagyobb kihívása. Sokan úgy érzik, hogy sorsot feláldozni a ráció oltárán egyfajta megalkuvás. Mennyivel szebb, megnyugtatóbb, hogy a tizenkét ártatlan valamiféle nagy asztrológiai konstelláció következményeképpen veszett oda, és nem azért, mert buták, felelőtlenek és figyelmetlenek voltak! Pedig ez az igazság. És ennyi az igazság.
Apró figyelmetlenségeken az életünk múlhat. Apró, semmelweisi felfedezéseken is az életünk múlhat. Az orvostudomány története így értelmezve nem más, mint életünk folyamatos kiéneklése a sors szájából. Ima helyett közegészségügy, pánik helyett poroltók. A szabad akaratot a sors kezére adni éppen hogy Isten ellen való. A római katolikus egyház nem véletlenül szkeptikus a csodákkal szemben. Ott, ahol az akarat szabad, Isten kegyelméből a hit sem lehet a csodák következménye. A hitnek csodák helyett inkább a napi vallásgyakorlatból kell erednie. A kegyelmi szféra nagyon is gyakorlatias. A gyakorlatias világ pedig olykor nagyon is kegyelmi. A tizenkét spanyol ártatlan és a diszkóbalesetek áldozatai nyomán vegyük észre, hogy a kegyelem bizonyos esetekben éppen az, ha rádöbbenünk, hogy az adott katasztrófának, tragédiának nincs önmagán túlmutató oka.
Legyünk irgalmasak magunkhoz! A törvénytisztelet, a szabályszerűség, a türelem és figyelem evilági gesztusaival óvjuk magunkban az élet tüzét és adjunk esélyt a hivatás beteljesülésének. A rossz elkerülése ugyanakkora teljesítmény, mint a jó betöltése. Spanyolország győzött, és csak remélni tudom, hogy a labda ott fönn, annak az ártatlan tizenkettőnek is kerek.