Hangulatjelentés

Az internetes újság szívből örül, hogy Simor András talán megmenekül, mert a román jegybank elnökének jövedelemcsökkentését célzó intézkedést megvétózta az Európai Központi Bank. Hát nem is tudom, hová legyek az alig palástolt örömtől, a drága jó jegybankelnök nyolcmillió forintját nem fenyegeti veszély. A jó magyarok arcába lehet röhögni, na, lúzerek, ezért választották meg Orbánékat? Hát csak nem hiszitek, hogy „Mi” valamiből is engedünk, hogy valamit is bennetek hagyunk, vagy eltűnünk innen? Az MSZP-t kísérő technokrata és pénzügyi elitnek esze ágában sincs lemondania semmiféle előjogáról. Még a legbutább, nyomorgó, éhező és számlát fizetni nem tudó magyar is öklével mázolja a könnyeit, mert elhiszi, hogy a gonosz Orbán azoktól a kedves bankoktól akar pénzt bevasalni. A bankárgyerekek már éheznek. Nem győznek aggódni a tanyavilágban, hogy oda lesz a demokrácia, mert Orbán csak a botból ért, és mindjárt megbukik (Róna Péter), és jó lenne, ha nem borzolná a művelt Európa idegeit, hanem kormányozna (The Economist). A börtönökkel is csínján kéne bánni, szegény tyúktolvajok még megfáznak a barátságtalan cellákban. Az átlag magyar csak néz, mint a moziban, kapkodja fejét, mert a kormány száguld, mint a szörfös Ausztrália partjainál, a média jajveszékel és károg, a hazudozás kellék lett, fenyegetés meg aláfestés a napi aggódásokhoz, rettegésekhez. A szavazó meg úgy érzi, óriáskeréken ül, ami nem elég gyors, nem elég magas, és még senki sem esett le róla, bár ezt beígérték a produkcióba.
A kormánynak nincs ideje alapos, közérthető magyarázatokra, erre kéne a közszolgálati televízió. A magyarok még mindig nem ébredtek fel, még mindig a dolgok felszínén leragadva acsarkodunk egymásra. Ez a sok individualista okoskodó naponta beömlik a tévécsatornák műsoraiba, és őket hallgatva azon kezdünk gondolkodni: kik között élünk itt? Lassan kiderül, Biszku Béla politikai bűnei nem nyomnak akkorát a latban, mint a hatszázezer forintos nyugdíja. Ami teljesen helyénvaló, egy volt belügyminiszter, aki tömeges halálos ítéleteket írt alá, ne urizáljon több mint félmillióból, amikor más a fizetéséből sem tud megélni. Ezt már rég rendezni kellett volna, ha lett volna rá akarat. Meglepődve láttuk, hogy megjelent valami szakszervezeti főember, és nemtetszését fejezte ki, hogy a szegény orvosok meg tanárok, meg igazgatók, mi lesz most velük, „csak” hathavi végkielégítést kapnak, éhen fognak halni, és a kormány azonnal vonja vissza ezt a demokráciatipró rendeletet. Nem akarok sértő lenni, de ezek az eddig soha nem hallott háborgó górék hol voltak az elmúlt nyolc évben az egy Kerpen Gáboron kívül? Vagy az orvosok hogy lettek hirtelen dédelgetett kedvencek, amikor eddig csak pénzéhes kontárokként szabadott jellemezni őket? Az a nyűg, amit ezzel a szakadt pénztelenséggel cipel az ország lakossága, mindenkit megoszt, iriggyé tesz, kanál vízben fojtogat, egymás ellen fordít barátokat, ellenséggé tesz társadalmi rétegeket. Bármiről legyen szó, újra és újra a pénznél kötünk ki. Ki nyugdíja több, ki, miért kap kevesebbet, elátkozzák a kormányt, egymást és a rendszert, ami ilyenné változtatta őket.
A kétharmados Fidesz-győzelem egyelőre csak az egymás iránti heves türelmetlenséget hívta elő, és nem a kreatív energiákat, ahogy azt Orbán Viktor tervezte. Az emberek túlcsordultak a politikával, nem bírják elviselni mások nézeteit, rémületes hallgatni, hogy még most sem jutottunk tovább a szavak diktatúráján: tiltsák be, hajtsák el, zavarják ki, tüntessék el, takarodjon. Nehéz a demokráciát érteni, gyakorolni még nehezebb. De hogy miért kap Géza bácsi négyszáz forinttal több nyugdíjat, azt demokratikusan sokalljuk.