Kirándulás a Krka-vízeséshez

S Z O M S Z É D O L Ó Néhány évvel ezelőtt útban Dubrovnik felé megálltunk a sztrádán egy pihenőhelynél, hogy igyunk egy kávét. Valahol Sibenik környékén jártunk. A parkolót keretező falnál sokan nézelődtek, mi is csatlakoztunk hozzájuk, s gyönyörködtünk az alattunk elterülő látványban. A sziklákba nyomuló tengernyelv partján mesebeli templom tornya magasodott, körülötte apró házak. Skradin – mutatott a kis falura az egyik nézelődő.

Mankó. A Krka-vízesésnél járva Skradinnál érdemes megnézni az 1895-ben épített vízierőművet, amely két nappal később kezdte meg munkáját, mint a Niagara Tesla vízierőműve. A nemzeti parknál különböző időszakból származó vízimalmok, az egykori kézműves tevékenységeket – tilolás, fonás, szövés, kovácsolás – bemutató skanzen segítségével ismerhetik meg az érdeklődők a környék régi lakóinak életét. Skradintól hajóval, autóval és busszal is el lehet jutni a Krka vízesés felsőbb folyásánál lévő Visovac-sziget ferences kolostoráig, a Krka-monostorig, a Trosen- és Necven-erődig vagy a Roski-vízesésig.

Skradin – elraktároztam a szót az agyamban, s tudtam: ha a jóisten éltet, egyszer visszatérek ide, hogy közelről is megcsodáljam azt az aprócska falut, amit fentről, a sztrádáról láttam. Akkor nem is sejtettem, hogy ez összekapcsolódik egy másik régi vágyammal, a Krka-vízesés meglátogatásával.
Vodicei nyaralásunk idején azonban nemcsak a napfürdőzésnek, a tengernek, a kitűnő dalmát konyhának és jófajta boroknak hódoltunk, hanem igyekeztünk felkeresni a környék nevezetességeit is. Így iktattuk be a programunkba a Krka Nemzeti Parkot. Néztük a térképet, hogy merre induljunk, mivel menjünk. Legjobb lenne végigjárni a Krka völgyét, amelyben apró szigetek, szelíd tavak és vízesések váltják egymást. Busszal, kocsival, hajóval is megtehetjük az utat, igaz, ez nem fér be egy napba. Végül úgy határoztunk, hogy hajóra szállunk.
Már jóval indulás előtt ott toporogtunk a hajóállomáson a szikrázó napsütésben, körülöttünk horvátok, németek, amerikaiak. Családok, vidám baráti társaságok, szerelmespárok kapaszkodtak fel a keskeny pallón, amelynél egy jó kedélyű hölgy, Zsdenka írta fel, honnan jöttünk, mit szeretnénk enni ebédre. Aztán felmordult a motor, s elindultunk. Túravezetőnk vidám szóval köszöntötte a vendégeket, kit-kit a maga anyanyelvén, és tört angolsággal, magyarsággal – és egyéb nyelveken – ismertette, milyen nevezetességek mellett haladunk el. Még az észteknek is talált észt nyelvű leírást az iratkötegben.
Lassan közeledünk Sibenikhez, a tengerbe nyúló földnyelven a Szent Miklós-erőd komor falai magasodnak, ezek védték a várost a tenger felől érkező támadások ellene. A Szent Antal-csatornában, az erdős partok között hajózva feltűnik a Szent Anna-erőd s a köré települt festői város. Távolabb hatalmas daruk jelzik, hogy fontos ipari központ a település. A kikötőbe érve kiszállnak néhányan – ők itt dolgoznak, hajóval jöttek a munkahelyükre – s míg folytatjuk utunkat a nemzeti park felé, a tenger felől körbejárjuk a várost.
A zsalugáteres, mediterrán ablakú házak, a szűk utcák közül kimagasodik a Szent Jakab-katedrális tornya. A dalmáciai gótikus, reneszánsz építészet egyik remeke a székesegyház, amelyben nincs egyetlen fa vagy vas alkatrész sem. Tartóhoronyban csúsztatott korculai, rabi, braci, krk-i márványok alkotják a masszív falakat, a méltóságteljes kupolát, a tornyokat.
Elhagyjuk a várost, s tovább folytatjuk utunkat a mészkőhegységbe nyúló tengeröbölben, amely kacskaringós fjordként kanyarog az olykor magas, kopár falak, máskor ligetes erdők között. Mellettünk kis motorcsónakok, méltóságteljes vitorlások, jachtok húznak el. Bugyborékoló fehér fodrokat hagynak mögöttük, árbocukon angol, német, horvát zászlót lobogtat a szél. Integetünk egymásnak, élvezzük a forró napsütést, a bőrünkre csapódó hűsítő vízcseppeket.
Aztán kitárul a szűk tengernyelv, előttünk templom magasodik s körülötte apró házak. Skradin, ahová oly régen igyekeztem. Míg elhaladunk mellette, igyekszem minden részletet rögzíteni az agyamban, de újabb és újabb szépségekben gyönyörködhetünk, míg megérkezünk a Krka Nemzeti Park bejáratához, ahonnan a kijelölt úton indulunk el felfedezni a környéket. Harsogó zöld erdőben, ciprusok, égerek, pompás mediterrán növények között vezet az utunk. A mindenfelé helyet kereső kisebb-nagyobb vízfolyások fölött apró hidakon kelünk át, s közben élvezzük a kabócák hullámzó percegését, az időnként fel-felrikoltó madárhangokat s a víz csobogását. Aztán, a csobogást zubogás váltja fel, amely dühödt morajlássá erősödik, s a fák között kitárul a Skradin-zuhogó. A vadságában is lenyűgöző Krka folyó újabb és újabb sziklafalakon megtorpanva, öt lépcsőn keresztül tajtékozva zuhan alá, majd egy tóba összegyűlve csendesül le. A vize ugyan hideg, de itt kinyújtózva felmelegszik, és kellemes fürdőhellyé válik. Vigyázni kell azonban, mivel a sziklákon nehéz a járás, így, aki be akar menni, nagyon nézzen a lába alá, vagy vegyen fel fürdőpapucsot. Még így is el lehet csúszni az egyenetlen, síkos köveken.
Ha lenne időnk, tovább mennénk felfelé a Krkán a Visovac-sziget ferences kolostoráig vagy a Roski-vízesésig, de most inkább megyünk vissza Vodicébe. Míg ebédelünk, mellénk telepszik Zsdenka. Arról beszél, hogy szereti a magyarokat, télen síelőkkel jár a szlovákiai Donovaliba, s ott is találkozott olyan honfitársainkkal, akiket a Krka-vízeséshez hozott. Jók a magyarok, vidámak. Szeretik az életet – mondja, és szeretettel megsimogatja a vállam.
A melegtől bágyadtan érkezünk Vodicébe. Míg ballagunk az apartmanunkba, egy háznál vino feliratra figyelünk fel. Jó lenne a vacsorához egy kis bor, gondoljuk, és becsöngetünk. Termetes aszszonyság kacsázik elő, s angolul előadjuk kívánságunkat. Kérdezi, honnan jövünk, s mikor megtudja, hogy magyarok vagyunk, boldogan ízlelteti meg velünk az összes pálinkáját, füge-, meggy-, narancslikőrjét. Csak egy üveg borral távozunk, de ő így is szeret minket. Mi meg szeretjük az Adriát.