(megérett-e a bölcsesség )

Én nem tudom, hogy a büszkeség összefér-e a szerénységgel és a bátorság az alázattal. Attól tartok, hogy csak akkor, ha mindkettőt a bölcsesség, a legnagyobb isteni adomány irányítja. Volt egy bátor és büszke miniszterelnökünk, akinek bölcsességében nemhogy az Úr, de mi sem találtunk gyönyörködnivalót. Bátorságához, ami bizonyos esetben már-már rokon volt a szemtelenséggel, azonban nem fért kétség. Mindig az az anekdota jut róla az eszembe, ami úgy szól, hogy a kupec által egekig magasztalt ló a kuncsaft szeme láttára fejjel nekimegy a falnak. „Hiszen ez a ló vak!” – kiált fel a vevő. Mire a kupec: „Dehogy vak, csak bátor.”
Az mindenesetre tény, hogy egy ország kormányzásához bátorság kell, de az önmagában felettébb kevés. A büszkeségről pedig annyit: egy politikus a legjobb esetben is csak a nemzeti büszkeség szerény részese lehet akkor, ha tevékenysége hozzájárul a nemzet egységének, erejének, önbizalmának, hitelének és jólétének megteremtéséhez vagy megszilárdításához. Egy választási győzelem, legyen bármilyen nagy arányú, mindennek csak a kezdete lehet. A jelen esetben elmondhatjuk, hogy a sikerhez már magában az a kétségbevonhatatlan tény is hozzájárult, hogy a bátor és vak szociló fejjel ment a falnak, s busa fejével még – kissé búsan ugyan – jelenleg is azt döngeti.
A bölcsesség előbb létezett, mint maga a Teremtés, egy-egy földi lény esetében az észből, a tehetségből a tapasztalat által bontakozhat ki, s nagymértékben hozzájárul az önuralom és a mértékletességgel kombinált erős akarat. A bölcsesség nem tűri a hiúságot, a hivalkodást, a magamutogatást és az önfejűséget. A hatalmaskodástól végképp idegenkedik. Azonban nincs ellenére az erős akarat, a határozottság, a jellemszilárdság és a józan bátorság. Helyes úton jár Orbán Viktor és pártja, amikor alázatról és szolgálatról beszél. Természetesen egy politikus, mivel nap nap után küzdelemre kényszerül, és szükségszerűen akaratérvényesítésre törekszik, legyen bármilyen bölcs, nem lehet szüntelenül engedékeny; a szerénység és a határozottság viszont tevékenységében összefér.
Magyarország történelme során sokszor volt olyan helyzetben, amikor külső veszélyek fenyegették és belső viszályok gyötörték. Kevésszer vagy szinte sohasem sikerült a fenyegetést eltávolítani és a nemzeti egységet maradéktalanul létrehozni. Amikor Orbán Viktor immár miniszterelnökként arról beszél, hogy élete legnehezebb feladata előtt áll, nemcsak önmagáról szól, hanem mindannyiunkról. De nem félhet, nem félhetünk ettől a feladattól, különösképpen azért nem, mert az ország – súlyos helyzete ellenére – kivételes lehetőség előtt áll, amelynek kihasználásához elődeinknél több bölcsesség szükséges. A bátorság ehhez kevés. Ész, erő, akarat kell, nem megalázkodás, hanem olyan alázat, amely felfelé tekint. Az Istenbe vetett hit ezért így és ekképp kerülhetett az összetartozás napjáról szóló törvénybe mintegy a haza transzcendens voltára utalva. Jézus szavai, hogy „aki önmagát megalázza, felmagasztaltatik”, irányjelzők a jelenlegi helyzetben, és ha a magyar kormány, a magyar politikai elit a továbbiakban is eszerint jár el, kivételes példát mutathat Európának. Itt nem a „liberálisok” rémálmáról, az állam és az egyház összefonódásáról van szó, hanem az erkölcs piedesztálra emeléséről, a társadalmi normák gyökeres átformálásáról. Ha ez sikerül, akkor valóban férfi- munka lesz és végül talán jó mulatság.
Bár hadd tegyem hozzá: ellentétben az elmúlt esztendőkkel, a Fidesz – eddig – sem a választási küzdelemben, sem azóta nem követett el döntő hibát.
Hogy az ész, a tehetség és az akarat a tapasztalattal kiegészülve bölcsességgé érett-e valóban, én nem tudom…