Nemzeti katasztrófabiztosítás az árvizek ellen

A víz egyre erősebben áradt a földön, és elborította a legmagasabb hegyeket is az ég alatt (Mózes könyve). Ennyire azért szerencsére nem rossz a helyzet. Az elmúlt 110 év legcsapadékosabb hónapja azonban szívszorítóan nehéz helyzetbe hozta országunk lakóit. Szakértők szerint a nagy folyóink szabályozása óta hazánk területének 40 százaléka ár- és belvíz által fenyegetett volt. Napjainkra ugyanis a helyzet még csak romlott. A földrajzi fekvésünkből és az éghajlati zónánkból adódó objektív kockázatokat a szubjektív hibáink – mindenekelőtt a vízelvezető árkok tisztításának elhanyagolása, a vízelvezetők betemetése, a domboldali betelepülések vízereket a föld alatt is eltérítő hatása, s különösen az árterületek benépesedése – együttesen tovább rombolták. A kisebb erek, patakok, folyócskák időszakonként lehetővé vált felduzzadásával és a környező fák megritkításával együttesen pedig egy sor további új veszélyt is létrehoztunk: a földcsuszamlásokat, a domboldalak és házak megcsúszását, a sárlavinák elindulását.
Napjainkra elmondhatjuk: sajnos nagyon kevés olyan négyzetmétere van országunknak – legyen valaki a folyó vizeink, vagy akár a Balaton déli partjának a közelében, esetleg bármelyik domboldalon, lent a lapályon, a mindent összegyűjtő völgyekben –, ahol valakinek ne ázott volna szét valamilyen épülete, ingósága. S akkor még nem beszéltünk a meggyengült gyökerű fák, a lesodort tetők, a víz által sodort anyagok által a gépjárművekben és más használati tárgyakban esett károkról. S nekünk kell majd szembenéznünk a közösségi vagyonban esett károkkal is: az utak, a hidak, a hivatali és civil szervezeti épületek veszteségeivel, az árvízi védekezés és környezettisztítás költségeivel, a termelési kiesésekkel és a termékveszteségekkel is.
Ma a Kárpát-medencében szinte mindenkit – s főleg bárki vagyontárgyát – érhet a természeti jelenségekből adódó súlyos anyagi kár. A közös érdekeinken való elgondolkodás tehát mára már nem csak egyszerűen a jó szándék, a segítőkészség és a másokkal való szolidaritás időnkénti – és szintén roppant fontos – megjelenítését kívánja, hanem valamennyiünk számára alapvető érdekké és folyamatos feladattá tette a lehető legszorosabb együttműködést.
Ez a felismerés öltött testet abban, hogy – sok minden más fontos, megelőző és elgondolkodtató megoldás mellett – a világ több mint 30 országában már eddig is létrehoztak nemzeti katasztrófabiztosítási rendszereket. Legutóbb, mintegy másfél éve, éppen a szomszédos Romániában alakítottak ki egy hármas kockázatú – földrengés, árvíz és földcsuszamlás ellen védő – kötelező katasztrófabiztosítást. A világ rengetegféle modelljének alapzata azonban mindenkor közös: valamilyen módon és arányban, de a legfontosabb szereplők minden esetben megosztoznak a károkon. Emiatt valamennyi lakostól el lehet/kell várni, hogy járuljon hozzá az (idén esetleg éppen) másokat sújtó károk fedezéséhez; hiszen a következő évben akár vele is megtörténhet. A lakosság különösen fenyegetett részével pedig valami kis önrész azt érzékelteti, hogy nekik azután ott tényleg mindent meg kell tenniük a katasztrófájuk megelőzése végett. A széles tömegeket bevonó nemzeti sémák így teszik lehetővé, hogy a normális jövedelmű és vagyonú polgárok számára meglepően olcsó díjjal is komoly összegű kifizetéseket lehessen vállalni. A bölcs díjpolitikával azonban nemcsak az egyéneket, hanem az egész lakóközösségüket és az önkormányzatukat is arra lehet ösztönözni, hogy feltétlenül és maradéktalanul teljesítsék a megelőzésbeli feladataikat. Az egyszerű díjpolitikát, díjbeszedést, majd pedig gyors és olcsó kárrendezést lebonyolító, meglepően alacsony költséggel működő szervezet – amely országonként váltakozva lehet akár egyetlen állami intézmény, vagy az érdekelt biztosítók csoportja, vagy akár mindezek együttműködése is –, így a várható károk túlnyomó többségét fedezni tudja. Egy bizonyos nagyságrendet elérő kárösszeg felett azonban már valamennyi országban belép a viszontbiztosítókon keresztüli, külföldre való „kockázat- és veszteségexportálás” ellenértéke is. S végül, ha egészen horribilisak lesznek a károk, mint például a legutóbbi mexikói-öbölbeli olajszennyezés környezeti kárainál, akkor, de csak végezetül, már a helyi és központi költségvetéseknek is szerepet kell vállalni.
A részletekkel nem untatva senkit, ilyenkor lényegében egy jó üdítő, avagy sör áráért mindenki biztonsággal hajthatná le a fejét. A közel 3 millió ingatlan tulajdonosa ugyanis a havi 200 forintot kitevő befizetésével évente 2400 forint többletterhet vállalna. Ez egy évi 7 milliárd forintos alap képzését, illetve a fel nem használt tartalékok felhalmozását jelentené. Ez alapján a Nemzeti Katasztrófa-biztosítási Rendszer (NKR) pedig ötmillió forintos határig nyugodtan vállalhatna kockázatot. Ez országunk legtöbb településén lehetőséget adna az összedőlt vályogház, a lesodort tető, a szétázott bútor stb. pótlására. A jól kialakított rendszer ugyanakkor önfinanszírozó lenne, ilyennek is kell lennie, ami hosszú évtizedek után végre újfajta mentalitást is meghonosíthatna: a társadalom szolidaritását kifejező költségvetési támogatást csak az egészen súlyos katasztrófa esetén kellene/lehetne igénybe venni.
A Nemzeti Katasztrófabiztosítási Rendszer kialakításának eddig kétszer ugrottunk neki, sajnos sikertelenül: a rendszerváltáskor, illetve az 1998-as tiszai árvíz után. A két kísérlet tanulságai azonban nem vesztek el, s akár még a torzóban maradt Wesselényi Miklós Árvízvédelmi Alap is újra életre kelthető. (Jellemző: a két kísérletünk tanulságaira Genftől Pekingig kíváncsi volt a nemzetközi szakmai közösség és a legfelsőbb kormányzati szervek. A globálisan változó természet hasonló problémákat okoz ugyanis Európa folyóitól az amerikai kontinenseken keresztül egészen az ázsiai nagy vizekig.) Magyarországnak szerencsére nemzetközileg és teljes joggal elismert, kiváló vízügyi, katasztrófavédelmi és biztosítási szakemberei vannak. (Aki nem így értékeli a hazai szakembereink áldozatos munkáját, az talán nézze meg, hogy mi is alakult ki az elmúlt években Frankfurtban, Prágában, Észak-Angliában stb., vagy akár napjainkban a Visztulánál…) Most van egy olyan egységes politikai akarat és intézményrendszer is, amelyik vállalhatja a döntésekkel járó előnyök és hátrányok tárgyilagos, higgadt mérlegelését. S ha a lakosságunk ennek a mindent szétáztató hónapnak a végén sem látja be, hogy valamennyiünknek szüksége van a vállunk egymáshoz vetésére – s nem csak mindig az utolsó pillanatokban –, akkor talán sohasem tudunk majd szembenézni a valósággal. Ha az újonnan formálódó kormányzati szervek irányításával, a PSZÁF aktív támogatásával és a magyar biztosítók és biztosításközvetítők nemzetközi tapasztalatokkal és kapcsolatokkal rendelkező szakembereinek a bevonásával gyorsan neki- gyürkőzünk, akkor már a tavaszi árvizeket is jóval nagyobb bizakodással és kissé megnyugodva várhatjuk.
A Nemzeti Katasztrófabiztosítási Rendszer sikeres megvalósítása azt is jelenti, hogy országunk ráébred a szükséges szolidaritás mindennapjaira. Arra, hogy nem csak a nyilvánvalóvá váló veszélyek néhány napjában-hetében vagyunk nagyon is egymásra utalva. Hozzájárulhat ahhoz, hogy polgáraink más dolgokban is komolyan elgondolkodjanak: erkölcsileg és anyagilag is összefogva, egy sor olyan dolgot mi is meg tudunk oldani, amivel szemben egyedül csak tehetetlenül állunk, vagy az épp arra járó kamerába nézve, mások segítségéért zokogunk.
A víz- és éghajlati szempontból összekapcsolódó kelet-közép-európai térségben az NKR kialakítása különösen sokban járulhat hozzá a szomszédainkkal való együttműködés elmélyüléséhez is. Nemcsak a bajban, hanem már a baj megelőzésében, illetve az utólagos kezelésében is meglátszik, hogy ki a barát. S a katasztrófabiztosítások összehangolásának ésszerűsége lehetőséget adhat Magyarországnak arra is, hogy a Visegrádi Együttműködés által érintett valamennyi országgal olyan új tárgyalási témát vessen fel, ahol biztosan közösek az érdekeink. Sőt, ez a téma az Európai Unió magyar elnökségének időszakában, valószínűleg az egész kontinensen üdvözölt egyik új kezdeményezésünket is megalapozhatja.

A szerző egyetemi magántanár