Pénz vagy élet

Van-e fontosabb dolog a pénznél? Ha Magyarországot részvénytársaságként képzeljük el, s így is kormányozzuk, természetesen nincs. Ekkor a lehető legfontosabb cél a minél nagyobb haszon, azaz, mivel egy ország rt. többnyire természetétől fogva nem nyereséges vállalkozás, a minél kevesebb veszteség elérése. Ha mégis túl nagyra nő a hiány, a részvénytársaság vezetői és tulajdonosai drasztikus lépésekre is kényszerülhetnek: jönnek az elbocsátások, a kevés vagy semmi hasznot nem termelő alegységek bezárása, a fölöslegesnek ítélt kiadások megszüntetése, a még mozdítható vagyontárgyak eladása. Természetesen az rt. „dolgozóit” nem kérdezik meg ebben az esetben, mert ugye nem a békáktól kérnek tanácsot a mocsarak lecsapolásához. Magyarország előző kormányai ilyen részvénytársaságnak hitték az országot, s úgy is működtették. Csakhogy a „békák” fellázadtak, s elzavarták az igazgatóságot meg a felügyelőbizottságot.
A pénz persze fontos dolog az egyének, a családok és az ország életében is. De azért azt a családot, amelyik – mert kevés a pénze – gyerekeit a „zaciba adja”, valljuk be, nem tartjuk egészen normálisnak. Éppígy nem volt normális, amikor Gyurcsány, majd Bajnai vezérigazgató urak bezárattak szerintük gazdaságtalanul „üzemelő” kis postákat, kis iskolákat, megszüntettek vasúti vonalakat. Nemcsak azért nem volt normális dolog ez, mert valójában az sem volt biztos, többet nyert-e az állam, az „rt.” ezek bezárásával, hanem azért sem, mert egy ország vezetőinek tudniuk kell(ene): van egy másik, pénzeken túli Magyarország is. Ebben az országban vannak települések, ahonnan nem érkeznek és nem indulnak sem vonatok, sem autóbuszok, vagy ha mégis, naponta legfeljebb kettő. Miközben például Budapesten már igen haragosak vagyunk, ha a metró csak ötpercenként jár, vagy ha kimarad egy-egy villamos, s pár perccel tovább kell a megállóban ácsorognunk. Vannak települések, ahonnan ha elviszik az iskolát és a postát, elvisznek mindent, elviszik az életet is velük együtt. Vannak kis falvak, ahol munka az idáig sem sok volt, megszűnt a téesz, az állami gazdaság, az ilyen-olyan kis üzemek is csődbe mentek, s az iskola, a posta után lakatot tettek a bolt ajtajára, s már talán csak egy-egy kocsmahivatal tartja magát, így-úgy. Néha még a plébános/lelkész átautózik a közeli nagyobb településről egy-egy misét/istentiszteletet tartani, s olykor még az is előfordul, hogy az orvos is rendel, de egyébként az ilyen esztelen falurombolás nélkül is a reménytelenség kelt fel minden nappal csupán ezeken a helyeken.
Pedig ez a másik Magyarország is élni akar, az ott lakó emberek, akik még egyáltalán megmaradtak, éppúgy szeretnék megélni mindazt, amit úgy hívunk: élet, mint bármelyik fővárosi polgár. Éppúgy vágynak kövezett utakra, egészséges ivóvízre, fűtésre, csillogó üzletekre, autóbusz- és vonatjáratokra, iskolákra és postákra, hogy csak az ilyen „világi” dolgokat említsük. Meg persze szeretetre, boldogságra, egészségre, mert hát nem csak kenyérrel él az ember.
Az előző, szocialista kormányoknak mindig fontosabb volt a pénz, mint az, hogy az itt élő emberek mire vágynak, miben reménykednek. Pedig ezek nélkül a falvak nélkül nincs Magyarország. Ha az itt élőkről lemondunk, éppoly hitványak vagyunk, mint a gyermekét eldobó anya.
Most az új kormány megnyitott öt, korábban bezárt vasútvonalat. Nem nagy dolog, mondhatja bárki. De jön majd a többi is, és amint lehet, a posták, majd az iskolák is újra kinyitnak, s tán majd munkahelyek is teremtődnek, s ez a korábban magára hagyott maradék-Magyarország is úgy érezheti végre, ők is egyenrangú részesei ennek az országnak. Mert ez az öt vasútvonal csak jelkép. Azt példázza, hogy reményeink szerint az új kormány már nem a főkönyvekből akarja kiolvasni, hogyan kellene vezetni a reá bízott országot.