Szobordöntés

Praktikus gondolkodású, előrelátó, bölcs emberek találhatták ki a császárkori Rómában a cserélhető fejű császárszobrokat. Rengeteg felesleges vitától, huzakodástól, veszekedéstől – sőt a korabeli mentalitást ismerve bizton állíthatjuk, hogy vérontástól – óvták meg a társadalmat. A trónviszályok amúgy is sok vérengzéssel jártak, de legalább az új császár szobráról nem alakultak ki vérre menő esztétikai disputák. Az arcvonásokat leszámítva a szobrok egyformák voltak, így nem mondhatta senki, hogy bezzeg az előző császár képmása mennyivel fenségesebb vagy pompásabb volt.
Ez a fejcserélősdi nem ment feledésbe, afféle történelmi alkalmazása napjainkban is hasznos lehetne. Hiszen manapság nemcsak a császárt szokták lecserélni, hanem költséget és energiát nem kímélve a levitézlett hatalmi garnitúra egészét – a személyektől kezdve a jelképekig – igyekeznek eltakarítani, akár a romokat. Most Károlyi Mihály szobrának ledöntése van napirenden, amelyről bátran elmondhatjuk, hogy valóban nem a legsikerültebb köztéri monumentum. Viszont annyira közhelyes alkotás, hogy bármelyik politikai kurzus képviselőjének alkalmas emlékműve lehetne, így esetében is nagy könnyebbséget jelenthetne, ha csak a fejét cserélgetnék. Ám a jelenlegi állás szerint az egész művet eldózerolják, addig is töprenghetnek, kit állítsanak a helyére. Az egyetlen komolyan vehető javaslat értelmében Kéthly Anna szobormása kerülne oda, bár döntés még nem született. Kéthly Annát már nem lehet megkérdezni az ügyről, de lehetőségünk van rekonstruálni valószínűsíthető véleményét. 1946. január 30-án a köztársasági államformáról szóló parlamenti felszólalásában többek között az alábbi kijelentést tette: „A magyar nép lelkében a modern idők két hőse él: az egyik Kossuth Lajos, a másik Károlyi Mihály.” Bizony, még olyan józan, éleslátású politikusokkal, amilyen Kéthly Anna is volt, megesik, hogy lelkesültségükben valamely botor állításokra ragadtatják magukat. Mert Károlyi Mihály aligha élt a magyar nép lelkében a modern idők hőseként, s ez ügyben Kéthly Annának sem lehettek sem illúziói, sem kétségei. Az viszont bizonyos, hogy Kéthly Anna tiltakozna a legjobban, hogy Károlyi Mihály helyén és helyett „szoborják meg”, mintha politikai hitvallásuk, életművük kizárná a másikat, mintha kijátszhatók lennének egymás ellen. De ha Kéthlyt nem, akkor kit állítsanak Károlyi helyére?
Nehéz feladat jó lelkiismerettel javasolni bárkit is. Kétségtelen, Károlyi nem az a személyiség, aki példakép lehetne. Politikusként maga volt a dilettáns sikertelenség, gyenge akaratú, könnyen befolyásolható, határozatlan, hiszékeny balek, akiből hiányzott a jó vezető minden ismérve, ezáltal az országnak – rövid, alig öt hónapnyi irányítása alatt is – helyrehozhatatlan károkat okozott. Egyéni tulajdonságai sem teszik rokonszenvessé. Túlzott ambíciói nem álltak arányban képességeivel, szellemi, lelki hiányosságait hisztériába hajló erőszakossággal pótolta. Ám próbáljuk megnevezni a huszadik század sikeres magyar politikusát! Azt, aki vitathatatlanul a magyar nép felemelkedését, jólétét, fejlődését segítette elő, akinek tevékenységében semmi kivetnivalót nem találhatunk! Vannak nagy formátumú, tiszteletre méltó, kiváló személyiségek, de olyanok, akik az egész társadalom, a jobb- és a baloldal egyértelmű elismerését bírnák, aligha.
Bőséges tapasztalataink vannak arról, hogy baloldaliak mily dühödten támadják a keresztény, konzervatív oldal emblematikus személyiségeit, jelképeit, emlékhelyeit. Erre nem az a helyénvaló reakció, hogy lerombolják a baloldali mementókat. Ha nem is tiszteljük, legalább tartsuk tiszteletben a másik emlékeit, ünnepeit. Ez lenne a megbékélés, az együttműködés felé az első lépés.