Utópia

Nincs semmi köze az utópiának a kormányprogramhoz. Nem is lehet. Mert az utópiáknak van valami realitásuk. Ugyanis az emberi természet megváltoztatásán alapulnak, márpedig az emberi természet kiismerhetetlen ugyan, de mégis vannak törvényszerűségei.
Ezzel szemben a kormányprogramok a gazdasági törvényszerűségekre épülnek, márpedig azok kiszámíthatatlanul, kaotikusan működnek. Alapvető különbség, hogy a kormányprogramot állandóan utánaigazítják a valóságnak, s amikor már nyomai sem maradtak az eredeti változatnak, akkor mondják rá, hogy megvalósult. Bezzeg az utópiák egy csapásra átalakítják a valóságot, ezért is van valami esélyük arra, hogy megvalósuljanak.
Az alábbiakban felvázolandó ideális társadalom az emberiség történelmének egyik állandó problémájára ad megnyugtató alternatívát. Arra, hogy az embert az állatvilágból kiemelő, létezését fenntartó, jólétét megteremtő, alkotó- és termelőmunkát egyáltalán nem becsülik a jelentőségének megfelelően. Annál nagyobb presztízse van a spekulatív, a munkát negligáló ügyeskedésnek, felborítva ezzel az egészséges értékrendet.
Az emberi tevékenységet három nagy csoportra szokás felosztani – munka, pihenés, szórakozás. Minden konkrét cselekedetet e három tevékenységi kör valamelyikébe lehet besorolni. A teljes emberi élethez a három tevékenységi kör ideális arányát kell megteremteni. Amióta az emberi közösségek társadalommá szerveződtek, kialakult és állandósult a különböző megnyilvánulások viszonya a felosztható javakhoz. Nagy általánosságban kimondhatjuk, hogy az egyént a munkájáért fizetik, a szórakozásért ő maga fizet, míg a pihenés ingyen van. Logikusnak látszó rendszer ez, de aránytalanságai miatt igazságtalan, ezért számtalan, súlyos konfliktus forrása lett. Mivel a felosztott javakból munka nélkül, virtuális foglalatossággal lényegesen többet lehet megszerezni, mint termelő-, alkotómunkával, ezért a tevékenységi körök közötti arányok egyre végletesebben eltolódnak a munka rovására. Egyre többen akarnak munka nélkül hozzájutni a javakhoz, ezáltal folyamatosan sérül a társadalmi igazságosság elve.
Az általam elképzelt ideális társadalomban a tevékenységi körök és javak elosztása közötti viszonyokat kell gyökeresen átalakítani. Eszerint a pihenésért, jelesen az alvásért járna a fizetés, mindenkinek azonos összeg, amelytől meghatározott esetben csak lefelé lehet eltérni. A nyugdíj alacsonyabb lenne, mint a pihenésbér, de a nyugdíjasok nagy része úgyis alvászavarokkal küzd. A szórakozás ingyenes lenne, és az egyén a munkájáért fizetne. Oly módon, hogy a nehéz, fontos, hasznos termelő- és alkotómunkáért alig egy minimális összeget adni, s minél könnyebb a munka, annál többet. Bankárok és politikusok szinte a pihenésbérük egészét, náluk többet csak a független szakértők, tanácsadók, naplopók és munkakerülők fizetnének. Ez a rendszer automatikusan megoldana számos ősi problémát. Nem jelentene többé gondot a munkanélküliség, visszatérne a fizikai munka tisztelete, sőt a politikusi pálya is végre valóban hivatássá és szolgálattá válna. A közterheket természetben – ébrenléttel – lehetne leróni, és az adócsalók, akik pihenőidejükben is dolgoznának, kifejezetten hasznára lennének a társadalomnak. A sportolók nem doppingolnának többé, hiszen az altató lenne a doppingszer, s a korrupt tisztviselők is altatót meg nyugtatót kapnának csúszópénz gyanánt.
Hosszan sorolhatnánk még a rendszer előnyeit, amelyektől kétségkívül javulnának a közerkölcsök, növekedne a közbiztonság és az általános jólét. Ám még így sem éri meg, hogy a többi utópiához hasonlóan, megvalósítása érdekében milliók életét áldozzák fel. Inkább aludjunk rá egyet.