Nem fog rajta az idő, nagyon férfias, nagyon kék szemű, és nagyon magabiztos. Motoros újságot nézeget a szentendrei korzón, kedvesen köszönget az ismerősöknek, és mosolyog, mikor feljajdulok a motorok láttán. Ha látnám, milyen ócska díszletek között játszik néha: nagyobb esélye van, hogy azok csapják agyon, mint hogy motorozás közben esik baja! A motorozás igazi, férfias játék, szabadság, több mint háromszáz ló ereje… Csillog a szeme… Ezt uralni kell, a motorral megérkezni tudni kell! De egyébként nemigen érdekli, kik és mit gondolnak róla.
– Nagy bátorságra vall, hogy nincs mobilja, és évek óta nem frissíti a neten a rajongói oldalát…
– Hogy mit nem csinálok?! Nekem nincs komputerem, fogalmam sincs arról, mi van az interneten.
– Hatalmas rajongótábora: a fórumokon áradoznak magáról.
– Nagyszerű, de erről nem nekem kell tudnom, hogy van, hanem ezek szerint a rajongóknak. Nem érzem azt sem, hogy szükségem volna mobilra, így is elérnek azok, akik beszélni akarnak velem. Akik meg dolgozni hívnak, úgysem a mobilomat, hanem engem akarnak. Az viszont bosszant, hogy az országban rohamosan fogynak a nyilvános fülkék, úgy látszik, a mobilozás nagyobb üzlet, mint a bedobós telefon.
– Ezek szerint szabadúszóként sem önnek kell megtenni az első lépést a munkáért. Manapság nagy dolog.
– Ha én lettem volna a első magyar űrhajós, az nagy dolog lenne, de abban mi különleges van, hogy egy színészt megkeresnek, ha van neki való munka? Nyilvánvalóan sok minden el is megy mellettem, mert nem nyüzsgök, ennek meg is van a következménye, régen leforgattam három-négy filmet évente. Talán képes voltam olyan lazán és nagyvonalúan viselkedni, hogy a a döntéshozók, a szerepeket osztók azt hihették rólam, hogy benne vagyok a fősodorban, vagy legalábbis valami főmuftinak vagyok a valakije. Most? A fenekét kell nyalni gyakorlatilag ugyanannak a bagázsnak – amelyik a kommunizmusban is hatalmon volt, és amelyik a mai napig eldönti, ki kapjon pénzt. Nehogy azt higgye, hogy ez csak a művészeti életre vonatkozik! Ugyanez van a gyümölcs-nagykereskedelemben, a virágkertészetben és mindenben az országban. Tizenöt évvel ezelőtt még Magyarországon olyan filmgyártás volt, amelyhez tényleg jó színészek kellettek, és ezért a rendezők eljártak a színházakba, hogy ezeket a jó színészeket megtalálják. Akkor még egyik előadás, egyik film vonzotta a másikat. De az igazat megvallva ez már olyan régen volt, hogy nem is emlékszem, hogyan ment.
– Nem bántja, hogy sokan elsősorban szinkronszínésznek tartják?
– Ez egy kapitális… butaság. Az, hogy ez így átment a köztudatba, nem érdekel, már csak azért sem, mert büszke vagyok ezekre a munkáimra. Vitathatatlan tény, hogy Magyarországon nagyon jó szinkronok voltak. Ha hallotta volna Kálmán Györgyöt, ahogyan A bostoni fojtogatóban szinkronizálta Tony Curtist! Szabó Gyula Columbója is élmény a mai napig, és akkor még nem is beszéltünk a Delon-filmekről Fülöp Zsigmonddal! Szinte jobbak, mint az eredeti, sőt, ha hallotta volna Roger Moore eredeti hangját Az Angyalban, akkor tudná, hogy amit mondok, mennyire igaz!
– Sok órát ült a szinkronstúdiókban; tanult valamit ezektől a sztároktól?
– Semmit. Munka volt, nem több. Inkább hozzájuk tettem, mint ellestem tőlük.
– Harminc éve játszik a Stílusgyakorlatok című darabban. Én körülbelül tizenöt éve láttam. Mennyit változott az előadás azóta?
– Nem vagyok hajlandó válaszolni, jöjjön el, nézze meg, és döntse el!
– Nemcsak színészként szerepel, hanem közéleti politikai véleményműsorban is. Nem bánta meg, hogy nyilvánossá tette politikai nézeteit?
– Én nem tettem semmit nyilvánossá, mindig is csak színész voltam, most is elsősorban az vagyok. Nem hiszem, hogy más képet mutatnék magamról most, mint eddig. Rólam ugyanis csak annyi derült ki, hogy keresztény érzelmű magyar ember vagyok, amin ezek szerint némelyek úgy meglepődtek, mintha maga mondjuk bevallaná, hogy hellén papnő, és nem újságíró. Pedig ha kérdezték volna, én megmondtam volna az első pillanatban. Hiába van már harmadjára nemzeti irányultságú kormányzat, még mindig nem ildomos bevallani, ha valaki a nemzeti eszmékkel szimpatizál. Egyébként nem egy kollégám volt parlamenti képviselő – Darvas Iván, Bánffy György, Eperjes Károly –, aztán mégis mindenki engem kérdez a politikai hitvallásomról, csak azért, mert rólam tudják, hogy a MIÉP-pel szimpatizáltam.
– Lássa be, hogy nagyobb bátorság kell az ön szakmájában nyíltan a MIÉP-pel szimpatizálni, mintha mondjuk SZDSZ-es lett volna!
– Demokráciában nem érzem ezt bátorságnak. A kérdése azt jelzi, hogy még sincs demokrácia!
– Igen ám, de ön a munkáját aszerint kapja, hogy szimpatikus-e a rendezőnek, aki a szerepet osztja!
– Így van, az indok mindig szakmai, de a lényeg soha nem az! Persze kell az előadásba egy-egy vivő ember, aki tud például énekelni, de a többi húsz… Egyébként már a kilencvenes évek első felében megkérdezték tőlem, hogy nem félek-e a politikai nézeteim miatt. Akkor azt válaszoltam, hogy mitől félnék, mikor a miniszterelnökünk azt mondta: „keresztény országot akartam, mert annak van jövője”. Igaz, mikor a tudomásomra jutott, hogy az Európai Unió alkotmányából kivették a keresztény hagyományokra való hivatkozást, sőt már arról is szó van, hogy a focisták nem vethetnek keresztet hálául egy jól sikerült akcióért… Hát, van min gondolkodni az embernek arról, hogy merrefelé is tart a világ, és hol van abban a keresztény emberek helye.
– A Jobbikkal is kapcsolatba hozták a nevét.
– Nem is értem, hogyan. Pusztán a egyik képviselőjelöltjükkel volt azonos a nevem, ezt kapta fel egy hírportál, de nekem semmi közöm ehhez a párthoz.
– Sokan folytonosságot gondolnak a MIÉP és Jobbik között, talán ezért…
– Én nem! Sokkal inkább érzem ezt az eszmei folytonosságot az SZDSZ és az LMP esetében. Tudom, sok MIÉP-es jobb híján a Jobbikra szavazott, de csak mert a MIÉP olyan exkluzív minipárt lett, hogy talán én vagyok az egyetlen szimpatizánsa. Magyar Fórum újság még van, én néha olvasom, ennyi a pártpolitizálás a részemről.
– Azt vállalja, hogy nemzeti radikális?
– Hogyne! Vannak helyzetek, mikor szükség van a radikalizmusra, éppen ezért ez a szó soha nem járatódik le. Vannak helyzetek az orvoslásban is, mikor a beteg életének megmentése érdekében radikális beavatkozásra van szükség, például az üszkös lábat le kell vágni. Ha ezt egy országra vetítjük ki – annak érdekében, hogy megmaradjon –, az előző rendszer üszkösödő maradványait ki kell belőle vágni. Most talán… talán afelé haladunk, hogy kivágjuk ezt a rothadó részt, de mennyivel egyszerűbb lett volna ezt húsz évvel ezelőtt megtenni? Akkor talán nem is lett volna szükség ilyen komoly műtétre, és megúsztuk volna sokkal kevesebb antibiotikummal.
– Ön hogyan képzelné ezt az egyébként vitathatatlanul szükséges műtétet?
– Régen ki kellett volna szorítani a kommunista nómenklatúrát a közéletből, nem? Minden szóra emlékszem a ’89-es Orbán Viktor-beszédből: „Senki sem hiheti, hogy a pártállam magától fog megváltozni.” Hát, én bizony szintén nem hiszem! Elmondanék egy kedves történetet: a kilencvenes évek elején felélesztették a szárszói konferenciát, ismét összejött a Balaton partján a haza sorsán jobbítani akaró értelmiség. Természetesen megjelentek az akkori vezető politikusok is, elég sokan. Régi kedves barátom az a vendéglős, akihez menzára jártak a résztvevők. Ez a fiú mondta megdöbbenve: „Te, ezek a grízes tésztából is ingyenrepetát kérnek. Hát, hogy tud országot vezetni az, aki a grízes tésztát sem tudja kifizetni? Hogy fogja az országot finanszírozni?” És ez nagy igazság! Egy ország vezetője ne kérjen ingyen-grízestésztát! Persze azóta már nem szegény emberek a politikusok.
– Viszont van más a tészta helyett.
– Van bizony! Sőt sokkal könnyebb helyzetben vannak a múlt örökösei, régen csak a zsebüket tömték, de ma már diktálnak.
– A színészek sem tettek semmit annak érdekében, hogy ne ugyanazok dirigáljanak nekik, akik harminc éve!
– Igaza van, a színészek is csak csepűrágók. Mert mindenre hajlandók, és nem jellembajnokok. Hány nagyszerű, vezető színésztől hallottam, hogy neki nem az a dolga, hogy az ország dolgával törődjön! Márpedig a művészeknek ma is – nagyon is! – ez volna a dolguk. Pontosan úgy, mint az antik világban. Rengeteg műalkotás szól arról, hogy a művész – aki némiképp látnok, főleg, ha költő – hogyan segíti az uralkodót (nem a párttitkárt!) abban, hogy helyes döntéseket hozzon. Magyarországon ezzel szemben már régen nem támaszkodik a hatalom a művészekre, hanem diktál nekik. A művészet pedig behódol, még akkor is, ha tudja, hogy emberellenes hatalomnak teszi ezt. De megteszi, mert félti a grízes tésztáját. Mert gyáva. Most talán-talán elkezdődött valami a vidéki színházakban, valamiféle mozgolódás, frissülés, kerül talán némi oxigén az áporodott levegőbe, ám a fővárosi színházi életben még nem érzem a változást. A friss szellőt.
– Mikor egy szakma ölbe tett kézzel nézi, hogy a zseniális Benedek Miklóst mindenhonnan kipenderítsék, nehéz elképelni, hogy valaha megérjük a nagy erkölcsi újjászületést.
– Nézze, nekem sincsenek illúzióim a kollégákkal kapcsolatban, de azt azért hadd jegyezzem meg, hogy intelligencia és elszántság igenis van a szakmában! Csak akarat kellene a változáshoz, meg pénz és kormányzati akarat a teljes változtatásra, arra, hogy ne ugyanazok legyenek ugyanott, mint húsz éve, sőt kicsivel rosszabb, bizarrabb szelekcióval kiválasztva, mint Kádár idején. Folyik mindenféle önkielégítés színház néven, de azt, ami a színház alapvető feladata lenne, azt ritkán látom beteljesedni.
– Nevezetesen?
– Szerintem az európai színjátszás egyik alapvető jellemzője, hogy amit eljátszanak a színpadon, azt mindenki ismeri, és tudja, mi fog történni. Mégis elmegy megnézni, mert egy klasszikus alapvetően érdekes, akkor is, ha ezredszer hallja. Pontosan úgy, mint amikor az ember szeretkezik. Negyvenezredszer is izgalmas. Ha az ember néz egy színházat, amely arról szól, hogy a felső világ, a jóisten és az alsó világ, a sátán harcol a középen lévő ember lelkéért, akkor az a legizgalmasabb dolog, amely egy embert érhet színházi élmény gyanánt. Minden más butaság, félrebeszélés, manír. Valamennyi emberben benne van a jó iránti fogékonyság és a rossz iránti bizarr kíváncsiság. Ez tudja érzelmileg megmozgatni a nézőt. Ha az előadás nem erről szól, akkor érdektelen és értéktelen. Sajnos ma világtendencia – mióta kísértet járta be Európát –, hogy mindenről szól a színház, csak erről nem.
– Mégis a kommunizmus ideje alatt sokkal színvonalasabb volt a színházi kultúra, mint manapság.
– Azért, mert háború előtt szocializálódott rendezők és színészek – Tolnay Klári, Sinkovits Imre, Páger Antal – tették naggyá. Az az igazi kádári színház, ami ma van. A mostani irányítók a Kádár-rendszer valódi gyermekei, mert ők abban szocializálódtak, és azt éltetik tovább. De ne keseregjünk, mert ehhez az élet túl rövid! Meg mit panaszkodjak? Nyár van, játszom, hívnak, van egy gyönyörű házam, borospincém. Képzelje, nemrég kaptam Egerből, Kaló Imre barátomtól kilenc üveg bort! Nem írtam rá, melyik milyen fajta, meglepetés lesz!
– Milyen alkalomra bontja ki?
– Nem kell ehhez alkalom, bármelyik napnak lehet ez az öröme. Mit mondott II. János Pál a halála előtt? Azt, hogy legyetek derűsek! Hát persze, hogy azok leszünk, mi mások lehetnénk?
origo.hu
Eltűnt pásztói nőt keres a rendőrség
