A Jobbik tűnő varázsa

A közelgő önkormányzati választás után – menetrend szerint – három és fél évig nem lesz több megméretés. Főként a parlamentbe újonnan bejutott pártok későbbi eredményességét határozza meg az, hogy ősszel mennyire tudnak megkapaszkodni az önkormányzatokban. Az alábbiakban egy visszatekintés után azt vizsgáljuk, hogy a radikális párt milyen kihívásokkal szembesül az őszi megméretés előtt.
A 2009-ben végig meghatározó Fidesz mellett talán a Jobbik szerepelt legtöbbet a médiában. Az év eleji ferencvárosi időközi választáson a radikálisok választási bizottsági delegáltja sorra ütötte el a parlamenti törpepártok jelöltjeit az indulástól. Az alacsony érdeklődés mellett zajló időközi választáson a jobbikos jelölt végül harmadik lett. Az itt szerzett ismertség és a médiahírverés emelte ki a Jobbikot a parlamenten kívüli pártok versenyéből. A harmadik helyre való hivatkozással sulykolták: pártjuk bejutásra esélyes.
A Jobbik felemelkedésében – akarva vagy akaratlanul – az MSZP és az SZDSZ segített a legtöbbet. A radikálisok tudatosan választották meg szóhasználatukat és fellépéseiket. Biztosak lehettek abban, hogy mindig lesznek olyan bal-liberális csoportok, amelyek ezekből hírt csinálnak. A médiapárharcból a valós problémákra rámutató Jobbik megerősödve, míg a politikai korrektség mantráit ismétlő balliberálisok meggyengülve kerültek ki.
A Jobbik felemelkedésének igazi titka azonban leginkább az elmúlt nyolc év rossz kormányzásában keresendő. A megszorítások következtében a vidéki Magyarországon az állami szolgáltatások színvonala és ezzel az életminőség érezhetően csökkent. Főként a vagyonbiztonságot védő rendőrség, a továbbtanulásra felkészítő oktatás és az egészségügy szenvedte meg a romló gazdasági környezetet, a korrupciót. Ezt az életérzést ragadta meg a Jobbik és öntötte közérthető mondatokba.
A Jobbik vezetői könnyű álmot ígértek, amikor azt sugallták, hogy félkatonai alakulatokkal vagy a csendőrség visszaállításával egy csapásra visszatér a vagyonbiztonság. Főként az ország északkeleti részében szerették volna sokan elhinni, hogy az életüket naponta próbára tevő gondokra varázsütésre is születhet megoldás. A balliberális oldaltól csak jó tanácsokat, víziókat és a valós problémákra rámutató pártot elítélő üres erkölcsi szónoklatokat kaptak. Nem is csoda, ha ezt látva a baloldal egykori fellegváraiban a szavazók tömegei pártoltak a radikális párthoz.
Aranyszabály, hogy baloldali vagy nagykoalíciós kormányzás idején erősödnek meg a radikális pártok. Így volt ez nálunk is. A 2009-es európai parlamenti választáson a Jobbik kiütötte az SZDSZ-t a harmadik erő pozíciójából. Az áttörést hozó eredmény után, 2009 júliusában a budapesti Erzsébet téren a Jobbik integrálni tudott számos, a Fideszen túli radikális jobboldali irányzatot és csoportocskát. A „Kossuth tériek” és még ki tudja, hány obskurus irányzat követői előtt villantották fel azt a politikai erőt, amely komolyan veszi és vállalja őket. Tanulva a korábbi példákból, a radikális párt nem e csoportocskák – gyakran önjelölt – vezetőit, hanem csupán azok aktivistáit és tagságát igyekezett integrálni.
Kár lenne mosolyogni ezeken a szubkultúrákon. A középosztály és a hazai vállalkozások lassú erősödésével a katonai hagyományőrzők, ősmagyarok, újpogányok, revizionisták, harcos antikommunisták, hungaristák és még ki tudja, milyen irányzat követői saját honlapokkal, újságokkal, sztárokkal, zenekarokkal, klubokkal és a kultúripar minden lehetőségét kiaknázó szolgáltató tevékenységgel rendelkeznek. Hobbiként vagy szabadidős tevékenységként több tízezren hódolnak ilyen irányzatoknak.
A jelenség mértékét mutatja, hogy az újpogány irányzatok megerősödése már a keresztény egyházakat is riasztja, hiszen első látásra vonzó (jobboldali) alternatívát kínálnak a gyakran szektásnak (és baloldalinak) kikiáltott karizmatikus kisegyházakkal szemben. Erre reagálva, tavaly szeptember 20-án a katolikus templomokban körlevelet olvastak fel a keresztény hit megőrzésének fontosságáról.
A jobboldal széleinek mint törzsközönségnek integrálása után a radikális párt figyelme a protestszavazók – ezen belül is két fő csoport – felé fordult. A fiatalokat természetes igazságérzetük mentén Trianon igazságtalanságának vagy egyes multicégek erőfölényének hangsúlyozásával szólították meg. Internetes felületeiken fiatalos nyelvet használtak, a zsarnokság és igazságtalanság elleni romantikus és idealisztikus hevületet polgárpukkasztó módon tudták megjeleníteni. A hajthatatlanul internacionalista balliberális kormányok elleni generációs lázadás megjelenéseként a fiatalok pólóin a korábbi sarló és kalapácsot vagy a kubai terrorista-forradalmár, Che Guevara arcképét a történelmi Magyarország térképe és a radikális jobboldali szubkultúra zenekarainak emblémái váltották le.
A másik fő csoportot a politikai rendszer (gazdasági-jóléti) teljesítményével elégedetlenek adták. A régi pártok ellen az újra való szavazással lehet a legerősebb büntetőszavazatot leadni – sugallták.
A Jobbik emelkedése nyolc év rossz kormányzás mellett talán annak a politikai számításnak is köszönhető volt, amely a Fidesz– KDNP-szövetségen kívüli pártok erősítésével akarta megakadályozni a kétharmadot. Ezt a számítást húzta keresztbe Orbán Viktor március 15-i beszéde, amelyben a valós és nagy változáshoz a szavazók mindkét (egyéni és listás) szavazatát kérte. A másoknak és saját maguknak állított magas mércét több jobbikos jelölt nem tudta megütni. Erről a radikális párt által a kampányhajrában megtámadott kereskedelmi média segítségével egy ország győződhetett meg. A szappanoperák elleni támadás a hajrában sok fiatalt fordított el tőlük.
2010 tavaszán a Jobbik túl magasra tette a lécet: egy akkor még talán hihető cél, az MSZP „kiütése” (megelőzése) helyett egy hihetetlent, a kormányalakítást tűzte maga elé. A választási eredmény elmaradt a várakozásoktól, megtört a lendület. Parlamenti pártként a Jobbik még keresi politikai stratégiáját. Fő gondja, hogy a T. Ház részeként miként marad megkülönböztethető a többi parlamenti párttól. Egy ideig segíthetnek még a radikális szónoklatok, ám ezek alig tükröződnek a párt hivatalos programjában. Az új kormány politikája sorra fosztja meg a radikálisokat témáiktól. Valós problémákra jó kormányzati válaszok születnek, amelyek többségét ők is megszavazzák.
Szimbolikus téren Trianon igazságtalanságának kimondásával, a gazdaságban a multik és bankok felelősségre vonásával, az államigazgatásban a korrupció visszaszorításával, az állami erőszak-monopólium helyreállításával jó folyamatok indultak el.
Még nem látjuk, hogyan reagál az új helyzetre és merre fejlődik tovább a Jobbik. A Nézőpont Intézet idén márciusban készült elemzése a párton belül nem kevesebb, mint kilenc törésvonalat talált. Ehhez társul, hogy jól szereplő, vidéki jelöltek nem jutottak tavasszal a parlamentbe, míg a párt átlagához képest gyengén szereplő, zömében fővárosi jelöltek a lista éléről viszont igen.
Eddig főként a szocialisták gyengülése, korábbi szavazóik elpártolása értékelte fel a többi pártot, köztük a protest hullámain tempózó Jobbikot. Ha a radikális erő nem tud az ellenzék fő erejévé válni, kérdés, hogy újdonságértéke múlásával (országos) középpárt maradhat-e. Az is lehet persze, hogy az ország válságrégiót lefedő regionális párttá töpörödik. Eddig ugyanis ott volt erős, ahol a polgári oldal gyengébb volt vagy bizonytalan, és a baloldalról leszakadó szavazókat is meg tudott nyerni. Parlamenten kívüli erőként eddig számíthatott a protestszavazókra is. Legkésőbb az első költségtérítés-botrány után ez a lehetőség elmúlik.
A Fidesz–KDNP-kormány a tornyosuló problémákat jó kormányzással akarja orvosolni. Egy jól működő államban nincsenek tabuk, világosak a szabályok. A kormány kommunikáció helyett döntéseket hoz, és azokat a bürokráciával végrehajtatja. Ha jól működik az államigazgatás és a gazdaság, nem lesz szükség könnyű álmot ígérő politikusokra. Akkor elmúlhat a protestpártok varázsa is.

A szerző politológus