A koreai példa

Az a hihetetlenül szellemes és nagyvonalú eljárás, ahogy Észak-Koreában megbüntették a világbajnokságon leszereplő labdarúgókat és edzőjüket, igazán figyelemre méltó. Nem azért, mintha rászolgáltak volna, hiszen roppant derekasan küzdöttek jóval erősebb csapatok ellen, de azt már régóta tudjuk, hogy a szocializmusban a jutalmazás és a büntetés a legkevésbé sem érdem kérdése, hanem kizárólag a párt bölcs belátásától és döntésétől függ, ami szokatlan tán az erkölcsi züllés útját taposó jogállamoknak, de az állampolgárok feltétlen engedelmességére gyakorolt jó hatását aligha lehet tagadni. Ezeket a fegyelmező módszereket, természetesen a magyar viszonyokhoz alakítva, nekünk is adaptálni lehetne. Mert például a játékosok nyilvános megszégyenítése feltételezhetően nálunk nem vezetne eredményre. Hiszen a válogatott legtöbb mérkőzése amúgy is színtiszta és nyilvános megszégyenülés, mégsem tapasztaljuk, hogy a fiúk bármelyike akárcsak halványan is elpirulna siralmas teljesítménye nyomán. Viszont az a büntetés, amellyel a szövetségi kapitányt sújtották – kizárták a pártból és egy építkezésre küldték közmunkára –, mifelénk is célravezető lehetne. Hozzátéve, a játékosokkal szemben ezt a módszert sem tanácsos alkalmazni. Még élénken emlékszem arra, néhány évvel ezelőtt szegény Knézy Jenő azt találta javasolni, hogy ha a válogatott labdarúgóink csak olyan produkcióra képesek, amilyet rendszeresen bemutattak, akkor inkább menjenek dolgozni, s a magyar labdarúgás térjen vissza az amatőr alapokhoz. Knézyt vehemensebb és durvább támadások érték, mint egy miniszterelnök-jelöltet kampányidőszakban. A játékosokat nagyon óvják a kétkezi, termelő munkától, ami érthető is, hiszen egy olyan ember, aki állított labdával, két méterről képtelen eltalálni a kaput, az vajon be tud verni egy szöget, vagy képes egy falat felhúzni? Akadna oly vakmerő ember, aki olyan hídon kelne át, amelyet futballisták építettek? Igaz, hazánkban az edzők meg a szövetségi kapitány megrendszabályozására sem használható a koreai minta kritikátlan átvétele. Bár, midőn vesztes meccsek után efféle edzői nyilatkozatokat hallunk, olvasunk, hogy „küzdeni tudásunkkal nem volt baj, de a támadó játékunk hatástalan volt, míg az ellenfél talált egy gólt, azzal tudott győzni” – nos, olyankor az a meggyőződésem támad, hogy a mesternek inkább a vonalakat kéne felfesteni s nem a csapatot irányítani, mert amit elmondott, az szimplán annyit jelent, hogy a játékosok bénák a focihoz legalább annyira, mint ő a taktika kidolgozásához. No de ezért kizárni őt a pártból? Botor eljárás lenne, amikor manapság dicsőség és megkönnyebbülés megszabadulni egy párt kötelmeitől és béklyóitól. A munka pedig az új kormányprogram előirányzatai szerint hamarosan visszanyeri becsületét, következésképp dolgozni élvezet lesz és jutalom, nem pedig büntetés.
Miként hasznosítsuk mégis a kommunista Koreában bevált módszereket hazai körülmények között? A megoldás nagyon egyszerű. Nem a rossz futballistákat kell elküldeni dolgozni, hanem pont fordítva, azokat, akik csapnivalóan dolgoznak, be kell állítani futballozni. Akik felelősek a 4-es metró botrányos építéséért, a kormányzati negyedért, beomló autópályákért, a korruptak, a közpénzek elsíbolói alkothatnák a válogatottat, magukra öltve a címeres helyett a cégéres mezt, s átélhetnék azt a vesszőfutást és leégést, amelyet profi labdarúgóink szoktak, de ők a közéletben soha. A legnagyobb gazembereket meg kinevezhetnék szövetségi kapitánynak, s a mérkőzések után személyi jogok sérelme nélkül bárki leírhatná, elmondhatná róluk, hogy milyen agyatlanok, kétbalkezesek, tehetségtelenek, kártékonyak, utálatosak és szánalmasak. Ilyesmit egy csaló, tolvaj vállalkozóról vagy politikusról nem lehet következmények nélkül kijelenteni, egy szövetségi kapitányról bármikor.
A magyar labdarúgás színvonala nem javulna (talán nem is romlana túl sokat), de a lakosság igazság utáni vágyakozására pozitív hatást gyakorolna.