A kultúrához is érteni kell

Kimúlt hát a Kultúrház is, a közszolgálati televíziós csatorna közszolgálati módon kultúrát közvetítő műsor helyét évek óta foglaló műsor. Igen, mert a Kultúrház látszatra gyakran kultúrát közvetített: megszólaltatott írókat, mutatott kiállítást, műsorvezetői fesztiválokon idétlenkedtek, és többszörösen összetett mondatokban beszéltek. A néző mégsem élhette át, hogy az adásokat nyomon követve tudja, hogy mi zajlik a magyar kultúrában, merre megyünk, kik tartják, kik viszik legigazabb tükreinket. Hogy ismerjük arcról, névről, műről jelentősebb kortárs költőinket, íróinkat, színpadi szerzőinket, képző- és iparművészeinket, népművészeinket, énekeltvers-együtteseinket és így tovább. Látjuk a tendenciákat, kirajzolódik előttünk a jövőkép, feldolgozódik a múlt, beforrnak az évtizedes sebek, együtt lélegzünk, együtt gondolkodunk a magyar kultúra, a magyar művészet jeleseivel. A képernyőn át is párbeszéd zajlik, sokszor sokan átéljük azt, hogy mintha akár hétköznapi emberként, akár nagy küzdelmeket vívó, vagy éppen tanácstalan kultúraközvetítőként éppen rólunk lenne szó, éppen mi kapnánk segítséget, biztatást, megértést.
De a Kultúrház, nagyon kevés adását leszámítva, nem tudta ellátni ezeket a különösen manapság emberfeletti erőfeszítéseket, áldozatot, állandó készenlétet, figyelmet, rákérdezést követelő feladatokat. Mert önmagában, ha megtudjuk, hogy itt meg amott fesztivál vagy falunap van, és ajánljuk pár langyos mondatban, az még nem kultúra.
Nehéz felednem a fesztivál-közvetítéseket is, amelyeken részeg vagy betépett diákleányok kerengtek saját maguk körül, miközben a színpadon nem történt semmi. Azt a műsort is őrzi még az emlékezetem, amelyet a városháza udvarán vettek fel, s a kockákon Winkler Nóra hurkát méretett, vásárolt, vacsorált a közszolgálati kultúra-közvetítés jegyében. Emlékezetes egy másik közvetítés is, amelyen visszatérően élemedett korú amatőr hastáncosnőket mutattak, miközben a rendezvény sztárja Joanna Almendoeira, a fadokirálynő volt, akinek a nevét egyszer említették meg a teljes műsoridő alatt, őt magát viszont nem láttuk, nem hallottuk. Felködlik még Erdélyi Zsolt bukfencezése a Nemzeti Színház előtti gyepen, és még amikor a két legnagyobb írószövetség elnökét összeültették, abból is arra emlékszem a legerősebben, ahogy egy-egy kérdés után egymásra pislogtak az elnök urak: Ez a riporter vajon melyik bolygón él?
Nem passzív eutanázia következtében múlt ki a Kultúrház. A Kultúrházat megszüntették, riportereit máshová vezényelték. És én nem annak akarok örülni, hogy megszűnt egy kártékony műsor, hanem annak, ha a döntéshozók megértik végre, hogy a kultúrához is kell érteni. Gondoljunk csak Friderikusz nyökögéseire, amikor előadóművészt kellett kérdeznie, vagy hasonló helyzetekben Krizsó hervasztó prózaiságára. A kultúra gondolkodásmódján kívül ismerni kell a magyar alkotók, előadók világát. Neveket, műveket, stílusokat, mestereket, tanítványokat. És nem elég, ha valaki a Magyar Narancsból akarja megtudni, mi ma a kultúra, és kik képviselik, de az sem, ha csak Wass Alberthez fordul. És nem elég a tudás sem, ha valaki nem érti: a közszolgálati kultúraközvetítés hatalmas felelősség. Hiszen ma az van, aki benne van a tévében, és aki nincs benne, az nincs.