A tanú

A fővárosi cégeknél feltárt törvénysértések után, tucatnyi, politikust és vezető beosztású alkalmazottat érintő előzetes letartóztatást és gyanúsítást követően a nyomozó- hatóság tanúként hallgatta ki a Főkertnél történtekkel kapcsolatban a főpolgármestert. Mindössze egy órán át faggatták Demszky Gábort, aki „udvariassági gesztusként” értékelte, hogy a hivatali irodájában válaszolhatott a nyomozók kérdéseire.
A rendőrök viselkedése 2006 ősze óta igen előzékennyé vált. A törvény előtti egyenlőség alkotmányos követelménye alapján feltételezzük, hogy mostantól minden tanút a saját irodájában vagy otthonában kíván felkeresni a rendőrség. A főpolgármester a főjegyző és az illetékes főosztályvezetők helyett az ügyvédjével várta a rendőröket, mintha nem arra számított volna, hogy gyanútlanul megoszthat a rendőrökkel minden információt, ami a Főkert ügyeivel kapcsolatban a városházán fellelhető. Persze lehet, hogy az ügyvéd azért volt jelen az udvariassági rendőrségi látogatással egybekötött tanúkihallgatáson, nehogy véletlenül őszinteségi rohamot kapjon a főpolgármester, kényszerhelyzetbe hozva a gyanútlan rendőröket, nem hagyva nekik más lehetőséget, mint hogy gyanúsítottként kelljen továbbfaggatni Demszkyt barátja és tanácsadója, Mesterházy Ernő viselt dolgait illetően.
Nem tudjuk, hogy a gesztusok közepette a nyomozók felhívták-e a tanú figyelmét az igazmondási kötelezettségére, avagy a titkárnő épp ezt a formaságot tette feledhetővé a gőzölgő kávé feltálalásával. Mert ily polgárbarát és szívélyes bűnüldözésbe talán belefér egy a nyomozás menetének befolyásolására semmiképpen sem alkalmas frissítő ital elfogadása. Hiszen az is pontosan abból a közpénzből főtt, mint amiből a nyomozók tengernyi – udvariassági gesztusra is futó – idejét finanszírozzák.
Talán a homályos múltból ered ez a most neki kijáró kitüntető figyelem. Ne feledjük, Demszky Gábor, a demokratikus ellenzék legendás alakja azután lett a főváros első embere, hogy szamizdatjaival végigharcolta a gulyáskommunizmus éveit. 1990-ben választották főpolgármesterré, majd néhány év múlva azok váltak hűséges szövetségeseivé, akik ellen korábban rendíthetetlen elszántsággal küzdött. Demszky a fordulat előtti és az eredeti tőkefelhalmozó idők tanúja, akinek A tanú című film hősénél, Pelikán elvtársénál is jobban felvitte az Isten a dolgát. A filmbeli gátőr csupán a vidámpark, az uszoda és a narancstermelő vállalat igazgatója lehetett, míg Demszky, aki egy átmeneti ideig ugyancsak rendőrségi felügyelet alatt állt, szinte mindent megkapott. Az egész fővárost a jégpályával, az állatkerttel, a Margit-szigettel, a közlekedési vállalattal, a közműcégekkel, a kórházakkal, a színházakkal együtt. Sikert és elismerést. És Demszky se ismert lehetetlent, míg Pelikán megbízói narancsvidékről, az ő megbízói vele együtt világvárosról álmodtak. De csak az alagútban befuccsolt fúrópajzsra, a Demszky-oszlopokra, a Combino-vezetékek ledőlő póznáira emlékezik majd az utókor. Meg a körülötte lebukott elvtársakra.
Pedig a főpolgármester az ellenzéki időkben nagy konspirátor hírében állt, átverte a teljes hálózatot, a Hírmondói mindig eljutottak a címzettekhez. Kérdés, megőrizte-e konspirátori képességét. A túlélése múlhat ezen. Hogy megússza-e. Hiszen politikustársai, bizalmi emberei ülnek a sitten vagy éppen már házi őrizetben, akiket a főváros kárára elkövetett különböző gazdasági bűncselekményekkel gyanúsítanak. Ma még kérdés, hogy a főpolgármester valóban el tudja-e hitetni a nyomozóhatósággal, hogy ő az elmúlt években nem látott, nem hallott, nem tapasztalt semmi gyanúsat, hogy tényleg nem tudott semmiről, amit cimborája, Mesterházy Ernő az ő nevében, rá hivatkozva tett, kért vagy fogadott el. Nehéz elhinni. Egy biztos: a városházán a helyzet fokozódik… És az élet sem mindig habos torta.