Alkotmány a magasban

Akik most arról értekeznek, hogy a köztársasági elnök a kormányzati hatalom ellensúlya, jó, ha felidézik, Sólyom László e tekintetben elment a falig 2006 őszén és azután. Mindhiába: mai rendszerünkben az államfő önmagában nem tudja eltéríteni a mégoly szűk parlamenti többség akaratát sem

Ma tölti utolsó hivatali napját köztársasági elnökként Sólyom László, aki igyekezett elébe menni az értékeléseknek, és még akkor, amikor csak erősen valószínűsíthető volt a távozása, megjelentette a saját öszszegzését ötéves tevékenységéről (Egy elnökség lenyomata, Válogatott beszédek és interjúk, Századvég Kiadó). – Ez a könyv elnökségem mondanivalóját tartalmazza – szögezte le a kötet előszavában. Nézzük hát, mi is volt az!
Sólyom László határozott elképzelésekkel, sőt elődeitől eltérően valóságos elnöki programmal foglalta el hivatalát. Nála senki sem ismerhette jobban az államfői cselekvés lehetőségeit és korlátait: a kilencvenes évek elején, Göncz Árpád és Antall József jó magyar szokás szerint közjogi köntösbe bújtatott politikai, hatalmi csatáit rendre az általa vezetett Alkotmánybíróság döntötte el, egyértelműen az utóbbi javára, pontos tartalmat adva az alaptörvény szűkszavú rendelkezéseinek. Sólyom László számára tehát nem volt kérdéses, hogy az államfő nem rendelkezik végrehajtó hatalommal. De az sem, hogy szerepe messze nem merül ki a ceremoniális kötelezettségek gyakorlásában, a mindenkori kormányzati, többségi parlamenti akarat ellenjegyzésében. Kötete előszavából idézek: „A nemzet egységének, amit az elnöknek ki kell fejeznie, értéktartalma van – ugyanúgy, mint az Alkotmánynak és az állam demokratikus működésének is, amely felett őrködni kötelessége. A köztársasági elnöknek határozott elképzeléssel kell rendelkeznie ezekről az értékekről.” Az Egy elnökség lenyomata arról szól a távozó államfő által kiválasztott és tematikusan összerendezett beszédek és interjúrészletek négyszáz oldalnyi füzéreként, hogy Sólyom László szerint milyen értéktartalma van alkotmányos rendszerünknek, és ez aktuálisan milyen módon ösztönözte őt cselekvésre. A technokrata szabályhalmazon túl az ő fejében bizonyosan létezik az alkotmány – a rendszerváltók eszménye szerinti demokratikus közösséget összetartó értékeket összefoglaló – láthatatlan preambuluma is. Nem túlzás azt állítani, hogy elnökként mindent megtett a magyar közjogi, politikai gondolkodásnak az általa kívánatosnak tartott irányba tereléséért. Kiállt az 1989–90-es „jogállami forradalom” értékei, például a független intézmények autonómiája mellett, s magától értetődően tekintette államalkotó szereplőknek a hazai kisebbségeket és a magyar nemzet egyenrangú tagjainak a határon túl élő testvéreinket. Ő az első elnök, aki nemzeti ünnepünket a határon túl élő magyarok körében töltötte, ami miatt itthon méltatlan támadások érték, holott azon kellett volna háborogni, erre miért nem volt példa korábban. Államfői méltóságát arra használta, hogy még hangosabb szószólója legyen a jövő nemzedékek iránti felelősségnek. Ellenállt a demokrácia és a bármily puhának is nevezett diktatúra összemosásának. Nem engedett 1989-ből, nem engedett ’56-ból (ezért nem adhatott kitüntetést Horn Gyulának, nem személyes ellenszenvből), de nem engedett ’48-ból és a Szent István-i örökségből sem.
Sólyom Lászlót egy különleges politikai szituáció és az azt kihasználó akkori jobboldali ellenzék emelte az államfői székbe. Ám civil hátterére is támaszkodva, hivatkozva hamar egyértelművé tette, hogy nem politikai táborokban gondolkodik, nem akar csak az egyik oldal elnöke lenni. Belülről vezérelt ember; kevés hiábavalóbb dolog létezett az elmúlt években, mint őt felszólítani: mikor, miről és hogyan szólaljon meg. Sajátos módon e népszerűnek gondolt hozzáállás inkább csökkentette, mint növelte elfogadottságát. A baloldal eleve bizalmatlan volt vele szemben, a radikális jobboldal szemében alkotmánybíráskodása óta vörös posztó. Táborok felettisége sokszor magánynak, jelölési jogának az alkotmányban egyébként elő nem írt egyeztetés mellőzésével történő gyakorlása öncélú makacsságnak tűnt. Tény azonban, hogy ha kudarcok, elhúzódó nehézségek után is, de végül minden érintett intézmény élére sikerült a parlament által is támogatható jelöltet találnia.
Aki méltányos akar lenni az elnöki ciklus értékelésekor, nem hagyhatja figyelmen kívül, hogy Sólyom László belpolitikai szempontból a lehető legkritikusabb időszakban tevékenykedett. Olyan dolgok történtek Magyarországon, amiket kicsit korábban is elképzelhetetlennek, őrült képzelgésnek tartottunk volna. Az őszödi botrányra az elnök azonnal és egyértelműen reagált mint az alkotmányos értékrend megtestesítője, ám a szándéka ellenére elhúzódó konfliktus, „morális válság” óhatatlanul nyomott hagyott az ő megítélésén is. Szerepe nem csupán azt nem tette lehetővé, hogy mindkét politikai tábornak kedvére tegyen, de azt sem, hogy bármelyik elégedett legyen vele. A bukott miniszterelnök hazugságait, viselkedését nem hagyhatta szó nélkül, ám ő maga nem tudta feloldani a válságot. Akik most arról értekeznek, hogy a köztársasági elnök a kormányzati hatalom ellensúlya, jó, ha felidézik, Sólyom László e tekintetben elment a falig 2006 őszén és azután. Mindhiába: mai rendszerünkben az államfő önmagában nem tudja eltéríteni a mégoly szűk parlamenti többség akaratát sem. Az alkotmányellenes döntéseket viszont az Alkotmánybírósághoz utalta, elődeihez képest feltűnően gyakran élt a politikai vétó, a törvények parlamenthez való visszaküldésének lehetőségével, és több nyilatkozatában kifejtette véleményét, javaslatait a helyzet rendezésére. Az érem másik oldala, hogy sohasem igyekezett gátolni a jó kormányzást, nem vitatta az értelmes változtatások szükségességét, amit számos alkalommal jelzett is; nem az ő hibája, hogy az előző ciklusban nem nagyon volt mit segíteni. Már hivatalba lépésekor jelezte, hogy államfői munkálkodását nem hajlandó az esetleges újraválasztás szempontjainak alárendelni. Így is tett, ezért talán nem érte most akkora meglepetés.
Sólyom László áttételesen a kötetben is utal rá, hogy szándékait sokszor nem sikerült megértetnie a nagyközönséggel. Talán ez az Antall Józsefére emlékeztető habitusának, arisztokratikusnak ható politikai kultúrájának köszönhető, amely képet a már említett könyv közvetlenséget sugalló fényképválogatásával is igyekezett ellensúlyozni. A közvélemény egy részének idegenkedése mögött azonban szerintem mélyebb ok rejtőzik: Sólyom László az alkotmányt, azt az ő aktív közreműködésével született berendezkedést védi megingathatatlan következetességgel, ami összességében nem teljesítette be a magyarok várakozásait. Abban igaza lehet, hogy ezért nem az alkotmányunkat kellene okolni, hanem azt a politikai osztályt, elitet és végső soron egy kicsit azt a társadalmat is, amely tartalommal töltötte meg a húsz éve felrajzolt kereteket, s amely ellopta a rendszerváltozás katarzisát. Az elnök számára élő valóság az alkotmány szelleme, mintegy azt testesítette meg szavai szerint egyszemélyes intézményként, csakhogy a nép valami egészen mást látott maga körül.
Nem tudom, hogy végül kudarcosnak vagy sikeresnek tartsam-e a távozó államfő öt évét. Nem vagyok ítélkező utókor. A 2005. augusztus 20-án e tisztségében elmondott első jelentősebb beszédének gondolatai például, amelyeket az akkor még ereje teljében lévő véleménydeformáló elit értetlenkedő bírálata fogadott, mintha termékeny talajra hullottak volna. Sólyom László uniós középhatalomnak nevezte hazánkat, és Szent István igazi nagyságát abban látta, hogy Európához csatlakozva szuverén módon határozta meg helyünket az akkori világban, azaz megőrizte az ország teljes függetlenségét.
Ma értjük csak igazán, miről is beszélt.