Az IMF és Nobel-díjas kritikusai

A győztes hatalmak 1945 végén azért hozták létre a Nemzetközi Valutaalapot (IMF), hogy a háború után ez a szervezet biztosítsa a nemzetközi pénzügyi rendszer stabilitását. Az IMF feladata elvben a megbomló egyensúlyra való előzetes figyelmeztetés, illetve baj esetén megfelelő egyensúlyjavító intézkedések ajánlása a tagországoknak, végső esetben pénzügyi segítség nyújtása a súlyos egyensúlyzavarba került országoknak. Az IMF testvérszervezete a Világbank (IBRD), amely intézményein keresztül a kevésbé fejlett országok hosszabb távú gazdasági fejlődéséhez nyújt tanácsokat, illetve hiteleket.
Az elmúlt ötven év során sok közgazdász szerint az IMF nagymértékben hozzájárult a nemzetközi pénzügyi rendszer stabilitásához – mások szerint azonban az IMF-nek a pénzügyi válságok kitörésében és azok elmélyülésében is nagy felelőssége volt. És ezt nem mezítlábas tüntetők és zavaros fejű baloldali vagy nacionalista értelmiségek állítják, hanem Nobel-díjas közgazdászok és sikeres országok kormányfői is.
Joseph E. Stiglitz a kormányzati pénzügyek egyik legnagyobb szakértője, akinek munkásságát közgazdasági Nobel-díjjal is elismerték, 1997 és 2000 között az IBRD alelnökeként működött, és ebben a minőségben egy igen jelentős szakértői csoport vezetőjeként elemezte a világgazdaság fejlődését, s azt a szerepet, amelyet az IMF játszott a világ pénzügyi stabilitásának fenntartásában.
Stiglitz tapasztalatait több cikkben és egy 2002-ben kiadott könyvben foglalta össze, amelynek magyar fordítása A globalizáció és visszásságai címmel jelent meg. Lesújtó képet festett az IMF tevékenységéről a kilencvenes éves során, és amellett érvelt, hogy a szervezet nagymértékben hozzájárult az ázsiai pénzügyi válság, illetve az oroszországi pénzügyi válság kitöréséhez és elmélyüléséhez. Szerinte az IMF nem figyelmeztetett időben a válságra, nem adott előzetes javaslatokat annak elkerülésére, s javaslatai sok esetben nem voltak megfelelők a válság sújtotta országok számára a gyors kilábalásra. „Amikor a válságok bekövetkeztek, az IMF ódivatú, alkalmatlan, bár standard- megoldásokat javasolt anélkül, hogy figyelembe vette volna, milyen hatásokkal járnak majd ezek azok számára, akiknek követniük kell őket. Nemigen láttam előrejelzéseket arról, hogyan hatnak az intézkedések a szegénységre. Mások véleményét nem kérték ki. A nyílt, őszinte vitákat nem vették szívesen, ezekre sem hely, sem idő nem volt” – írja Stiglitz.
De nemcsak Joseph E. Stiglitz, hanem egy másik neves és szintén Nobel-díjas közgazdász, Paul Krugman is számos esetben más véleményt hangoztatott, mint az IMF. Krugman már a kilencvenes években bírálta – ha nem is olyan élesen, mint Stiglitz – az IMF javaslatait az ázsiai válság kapcsán, és napjainkban is kritizálta az szervezet egyoldalúan a pénzügyi megszorításokat hangsúlyozó javaslatait. A közgazdaságtanban ritkán van helye kísérleteknek, nem lehet ugyanabban az országban két gazdaságpolitikát egyszerre kipróbálni (ez csak Németország esetében sikerült, bizonyítva a szocialista gazdaság csődjét keleten). Délkelet-Ázsiában azért valami hasonló történt akkor, amikor a kilencvenes évek közepén Malajzia miniszterelnöke, Mohamed Mahathir elutasította az IMF hagyományos megszorítócsomagjának alkalmazását, és saját útját járva – nemcsak Stiglitz véleménye szerint, hanem az IMF adatai szerint is – gyorsabban került ki a válságból, mint a Nemzetközi Valutaalap hagyományos javaslatait követő más országok.
Malajzia gazdasági sikereit mutatja, hogy az ország részesedése a világ GDP-jéből az 1980-as 0,26 százalékról 1990-re 0,34, majd 2010-re 0,54 százalékra nőtt az IMF adatai szerint, miközben a valutaalap tanácsait szigorúan követő Magyarország esetében ugyanez az arány az 1980-as 0,43 százalékról 1990-re 0,36, 2010-re pedig 0,26 százalékra esett vissza.
Természetesen butaság lenne azt hinni, hogy pusztán az IMF-fel való szembenállás okozta Malajzia sikereit, de biztosan jelzi, amit Krugman több cikkében hangoztatott: mindig lehetséges B terv, amelyet alaposan meg kell vizsgálni.

A szerző közgazdász