Az ország műszaki fejlesztése

Az Országos Műszaki Fejlesztési Bizottság (OMFB) a pártállami időkben korát megelőzte. Minisztériumi hatáskörrel, a tárcák közötti/feletti szervező munkával irányította az ország műszaki fejlesztését. Vezetői és háttérszakértői értelemszerűen, a pártállami vezetésnek megfelelően, a párt irányítása alatt álltak, ennek ellenére biztosítani tudták a műszaki értelmiség szerepvállalását a nemzet fejődése érdekében. A bizottság számos döntésében tudta helyesen meghatározni az ország jövőjét, legyen az mezőgazdaság, energiaellátás vagy ipari termelés, de ma már történelmi távlatban azt is tapasztalhattuk, hogy hol és miben hibázott. Mentségéül hozható fel, hogy a hibás döntések nagy részéért a Kölcsönös Gazdasági Segítség Tanácsának (KGST) való szolgai megfelelés volt a felelős.
Az MDF-kormányzat talán egyik legbölcsebb döntése volt, hogy felismerte: az ország súlyos gazdasági helyzetéből való lehető leggyorsabb kilábalás záloga a minisztériumok feletti felelős műszaki fejlesztési intézmény fenntartása egy olyan nagy formátumú tudós vezetésével, mint a tárca nélküli miniszter Pungor Ernő akadémikus. Erre a négyéves ciklusra egyebek között az volt jellemző, hogy a felsőoktatási intézetek az ország teljesítőképességének megfelelően, kiemelten kaptak műszaki infrastrukturális fejlesztést, beleértve az egészségügyi intézményeket, mely esetekben elkerülhetetlen volt a korszerű műszerek beszerzése. De említhetjük az ésszerű és munkahelyet teremtő korszerű autógyártás kormányzati támogatását, mint az Opel vagy a Suzuki esetében történt, s nem környezetszennyező gumigyárak telepítését, melyekben külföldi vendégmunkásoknak biztosítottak munkahelyeket magyar állami támogatással, mint az történt az elmúlt kormányzati ciklusban.
Az első Orbán-kormány, felismerve a műszaki fejlesztés kiemelt szerepét, ismét szembesülhetett azzal, amivel az Antall-kormány, hogy üres a kassza, s két keserves év kellett elteljen, míg a hazai kutatás-fejlesztés, köszönhetően a Széchenyi-tervnek, ismét beindulhatott. A fellélegzés azonban a tudományos értelmiség számára tiszavirág-életűnek bizonyult, mivel a 2002-es választások eredményeképp a hazai kutatás-fejlesztés sorsa megpecsételődött. Az átszervezett intézmény, amit ma Nemzeti Kutatási és Technológiai Hivatalnak (NKTH) hívnak, felszámolt szinte minden magyar műszaki fejlesztési érdeket (tisztelet a néhány kivételes projektnek). Élére egy olyan külföldön levitézlett vezetőt helyeztek, aki végrehajtotta a ma már megszűnőben lévő, parlamenten kívüli, elvileg liberális nézeteket valló párt vezetőinek személyes érdekeit tükröző terveket. Ekkor fordulhatott elő, hogy pártérdekek melletti támadásokat szervezhettek a Magyar Tudományos Akadémia nemzetközileg elismert tudósai ellen olyan külföldön dolgozó kutatók manipulálásával, akiket aztán busásan kifizettek kutatás-fejlesztési támogatásokkal, s ezek a magyar K+F pénzek külföldi tulajdonú cégekbe vándoroltak. A NKTH vezetője meg is hálálta a kinevezést, és mindent megtett, hogy Magyar Bálint legyen a magyar résztvevője a Budapestre helyezett európai intézmény vezetőségének tisztes anyagi honorárium mellett, mely fantomintézmény a magyar államháztartás költségeit terheli minden érdemi munka nélkül. Ez és az elmúlt két kormányzati ciklus alatti állami K+F-támogatások ugyanolyan elszámoltatást igényelnek, mint azt ma a kormánybiztos és miniszterelnöki biztos végzi az elmúlt évek politikai korrupcióival kapcsolatosan.
Gondoljunk csak a madárinfluenza elleni oltóanyag-tervezetre! Itt igen könnyű az elszámoltatás, csak meg kell nézni, mire költöttek el több száz milliós, milliárdos támogatásokat. Köztudott, hogy az elmúlt két kormányzati ciklus kijáróemberei milyen nokiás dobozos technikával nyúlták le a közpénzeket, miközben a társadalom joggal várta el az adóbefizetések eredményeit. Sajnos az elmúlt két évtized egyik legnagyobb gondja, amivel ma a második Orbán-kormány szembesülni kényszerül, az az, hogy felsőoktatásunk ezrével kiképzett szakemberei, nagy számban felvértezve doktori fokozattal is, a fejlett, sok esetben a fejlődő országokban dolgoznak megfelelő bérezés mellett, ami itt még beláthatatlan időbe telik, hogy azt akár alulról elérjük. Ezek a szakemberek lábbal szavaztak a nemzetrontó politikára, hazacsábításuk pedig nagyon nehéz lesz. (A választási kampány egyik pozitívuma volt, hogy a pártok legalább felismerték ezt, s ezen a téren nem ígértek semmit.)
Az európai uniós fantáziálás és évtizedes ígérgetés mellett sem történt meg a hazai nemzeti jövedelem három százalékának a K+F-re fordítása. Ha mindent beleszámol a kormányzat, akkor is jóval egy százalék alatt vagyunk. A kormányzatnak most olyan felelős műszakitechnológia-politikát támogató intézményt kell létrehozni, amely a hazai kutatás-fejlesztést versenyhelyzetbe hozva megalapozhatja akár a rövid távú gazdasági kilábalást e, mondjuk meg őszintén, elsősorban morális válságból. Olyan kutatás-fejlesztést kell támogatni, mely jövőképet ad a magyar műszaki, gazdasági értelmiségnek, hogy ne lábbal szavazzon, hanem itthon szolgálhassa a nemzet érdekeit.

A szerző az MTA rendes tagja