Jóska, hoztam neked valamit! – a több helyről megerősített anekdota szerint ezekkel a szavakkal járult Antall József halálos ágyához a feltehetően zavarban lévő Göncz Árpád. Átadta neki a nagykeresztet, a Magyar Köztársaság legmagasabb kitüntetését, aztán homlokon csókolta a haldoklót. A miniszterelnök arca megvonaglott, valamit suttogott maga elé.
Ekkor találkozott utoljára a két egykori jó barát; Göncz Árpádot kétségtelenül megrázta a búcsú. Csaknem fél évszázados kapcsolatuk az ötvenhatos forradalom időszakáig nyúlt vissza, amikor mindketten régi politikai szervezetük, a kisgazdapárt feltámasztásán dolgoztak. (Göncz egyébként a háborút követően egy ideig Kovács Béla titkára volt.) A forradalom leverése után a későbbi államelnök szorosabb kapcsolatba került az angol követséggel, Nagy Imre 1955–56-ban írt tanulmányait többek között az ő segítségével csempészték ki nyugatra. 1957 májusában tartóztatták le, a Bibó-perben és a börtönben a feljegyzések szerint bátran viselkedett, tekintélyt vívott ki magának rabtársai körében. Mások mást állítanak. A fordítóirodán angolnyelv-tudása is tökéletesedett, szabadulása után pedig kitűnő műfordítóvá vált. Bizonyos írásai, így a Magyar Médeia című monodrámája mellett életművének talán ez az egyértelműen pozitív, senki által nem vitatott eredménye.
A demokratikus ellenzékkel is kapcsolatot tartó Göncz Árpád a rendszerváltozás hajnalán előbb a Szabad Kezdeményezések Hálózatánál tűnt fel, majd az utódhoz, a Szabad Demokraták Szövetségéhez csatlakozott. Választásában nyilván motiválta a szabadulását követően kialakult új baráti köre is. Börtönévei alatt a négy gyermekkel, köztük egy néhány hónapossal egyedül maradt Zsuzsa asszonyt liberális, illetve zsidó polgári környezetből érkező ismerősök segítették nagylelkűen, mikor még az sem volt biztos, hogy Göncz Árpádnak nem kell-e leülnie életfogytiglani ítéletét. Támogatásuk azért is jelentős, mert abban az időben az egykor közelinek hitt barátok közül sokan elfordultak az elítéltek hozzátartozóitól, így a Göncz családtól is. Az új barátok mellől azonban nem maradt el több régi sem, a tanári munkára politikai okokból alkalmatlannak ítélt Antall József például szintén rendszeresen segítette a Göncz családot, többek között a megélhetést biztosító fordítanivalókat hajtotta fel a kiszabadult Göncz Árpádnak.
Nem véletlen tehát, hogy Antall kezdettől fogva, több tanú visszaemlékezése szerint 1989 nyarán már biztosan Gönczben látta az ellenzék államfőjelöltjét műveltsége, nyelvismerete, 1944-es és 1956-os politikai múltja miatt. Az 1990. tavaszi MDF–SZDSZ paktum kényszere természetszerűleg vetette fel a leendő miniszterelnök számára egyetlen posszibilis szabad demokrata elnökjelöltként a régi barátot. Az SZDSZ némi habozás után – attól tartva, hogy Göncz közelebb áll az antalli konzervatív vonalhoz, mint a liberálishoz – végül rábólintott Göncz Árpád személyére. Az Országgyűlés – a jelen lévő szocialista képviselők ellenszavazatával – aztán meg is választotta államfőnek. (Az MSZP vezetése abban az időben, nyilván presztízsokokból, még a népszavazáshoz ragaszkodott.)
A működését húsz esztendővel ezelőtt éppen csak megkezdő elnök nem volt könnyű helyzetben. Apparátusa túlnyomórészt az egykori Elnöki Tanács kipróbált munkatársaiból állt, ők tanították protokollra a pozíciójában civilként mozgó s az államfői kabátot első blikkre túl nagynak tartó írót. Kétségtelenül nehezítette Göncz helyzetét, hogy régi ötvenhatos barátja, Zólomy László tábornok, akit szárnysegédjének választott, hivatalba lépése után nem sokkal főbe lőtte magát. Érdemes megemlíteni, hogy Zólomy tiszti pályafutása a Horthy-rendszerben kezdődött. A háború után továbbszolgáló katona 1956-ban a Magyar Néphadsereg ezredese volt, részt vett a rádió védelmében is, majd csatlakozott a felkelőkhöz, a forradalom leverését követően hosszú börtönbüntetésre ítélték. Feltételezések szerint a múltjában található bizonyos „fehér foltokkal” próbálták zsarolni valakik, ezért döntött az önkéntes halál mellett a boldog házasságban élő férfi. Ha így volt, máig nem tudni, kik álltak a háttérben, mint ahogy azt sem, kik hallgatták le állítólag az elnöki hivatalt. A viszszaemlékezők szerint nem volt ritka, hogy a titkárnő figyelmeztette az új munkatársakat, hol beszélgessenek bizalmasan vendégeikkel. Maga az államfő is a biztonsági szolgálatra hallgatva, amellyel egyébként plebejus mentalitásból tegeződött, fontos beszélgetés esetén meggondolta, mit is mond irodájában. Visszaemlékezők szerint csak a Nándorfehérvári terem mögött kialakított kis pihenőszobában – ahol egyébként 1945 után is dolgozott egy ideig – oldódott fel.
Furcsa segítséget nyújtott neki szorult helyzetében pártja. Hivatalát ugyanis az első pillanattól kezdve megszállta az SZDSZ vezetése. A Kossuth-képpel díszített irodában némi leereszkedő gőggel közlekedő, otthonosan mozgó szabad demokrata pártvezérek gyakorlatilag folyamatosan instruálták Gönczöt, szinte kötelezően elfogadandó javaslatokkal álltak elő, a pártok, a napi politika fölé emelkedő államfői tisztet a kormánnyal szemben álló hatalmi tényezőként akarva felhasználni. Jellemző eset: az SZDSZ korabeli frakcióvezetője sorát ki nem várva azt üzente az elnöknek, hogy azonnal dobja ki az éppen állomáshelyére készülő nagykövetet, mert ő van itt. Egy perc után szabad volt az út az államfő irodájába. Hozzátartozik a képhez: Göncz nagyra becsülte az SZDSZ úgynevezett „kemény magját”. A folyamatos, néha kiabálásba torkolló presszió azzal a következménnyel járt, hogy az államelnök belesodródott a napi politikába.
A bonapartista nyomulás első feltűnő jelét a külső szemlélő a taxisblokád idején érzékelhette. „Mit lehetne tenni? Ez egy forradalom” – jelentette ki a köztársasági elnök a meghökkent MDF-vezetők előtt az országot megbénító napokban. Csupán arról feledkezett meg, hogy a „forradalom” a demokratikusan megválasztott kormány ellen irányult, annak kétbalkezes, a katasztrofális benzinhiányban az áremelést leplezni kívánó kényszerű szerencsétlenkedése miatt. Súlyosbította a helyzetet, hogy a blokád idején Antall Józsefet éppen műtötték, így néhány napig nem is követhette figyelemmel az eseményeket, a kormány pedig nehezen működött nélküle. Göncz Árpád rádiószózata gyakorlatilag olaj volt a tűzre, hiszen a sztrájkolók a legfelső helyről kaptak biztatást. A hadsereget és a rendőrséget is instruálni akarta a kormánnyal való egyeztetés nélkül.
A kibontakozó médiaháborúban szintén a szabad demokrata ellenzék megkívánta ellensúlyként működött. Folyamatosan megtagadta az alelnökök kinevezését, illetve az elektronikus médiában uralkodó nyomasztó balliberális többség oldalára álló Gombár Csaba rádió- és Hankiss Elemér tévéelnök felmentését, az időközben megszülető alkotmánybírósági verdiktek ellenére is, túllépve ezzel az alaptörvényben előírt jogkörét.
Jellemző esetet idéz fel visszaemlékezésében Kajdi József, a Miniszterelnöki Hivatal korabeli vezetője Göncz Árpádról: „A médiaháború finisében, mikor már nagyon beszorították őt az alkotmánybírósági határozatok, előfordult, hogy egyetlen napon ötször ígérte meg az elnök úr a miniszterelnök úrnak Hankiss és Gombár felmentését. Ötször vittem oda neki az Antall által aláírt okiratot, és ő ötször nem írta alá. Előtte telefonon beszéltek. A miniszterelnököt én még soha ilyen dühösnek nem láttam. Szinte már kiabált. Árpád, ne csinálj belőlem bohócot! Megállapodtunk, igaz? Hát akkor a Kajdi Jóska most átmegy hozzád. Küldhetem, aláírod? Rendben van. Mire átértem a Parlament folyosóján, addigra az elnök úr meggondolta magát. Ez az idő elég lehetett, hogy a Mérleg utcával (az SZDSZ akkori központja – P. T.) egyeztessen… Ez súlyos szakítópróba volt, aztán sokáig a telefonját sem fogadta a miniszterelnök úr.” Kajdi József visszaemlékezése szerint Antall tisztában volt azzal, hogy az államfő „a másik politikai táborba tartozik, tudta, hogy sakkban tartják, mégis rettenetes érzés volt számára, hogy nem is annyira politikailag, mint inkább emberileg kellett csalódnia”.
Egy köztársasági elnök törvénysértései fölött nem hunyhat szemet az utókor. Az a tény, hogy az első közjogi méltóság a legnagyobb ellenzéki párt és a sajtó lelkes támogatása mellett, mindenfajta retorzió nélkül semmibe vehette a rá vonatkozó szabályokat, finoman szólva sem erősítette a fiatal magyar demokráciát. Inkább ahhoz a ma tapasztalható morális zülléshez járult hozzá, amely aláásta az alkotmányos alapokat.
Népszerű volt. Ez egyrészt a népnek a mindenkori államfő iránti természetes tiszteletéből is következett, másrészt a háttérben kemény csapat dolgozott a Göncz-nimbusz megteremtésén, illetve fenntartásán. A sokszor ájult hangú cikkek, interjúk, az utazásairól készült filmek is ezt a – „tekintélyelvű”, „etatista”, „saját népét lenéző”, néhányszor egészségi állapotával is nemtelenül gúnyolt Antall József ellenében – felpumpált népszerűséget szolgálták. „Mellette szólni annyi, mint a trikolórt védeni… kiállni a köztársaság mellett, kiállni a jövő mellett. Az ő nagysága nem a rangja, hanem személyes emberi megvesztegethetetlensége. Szerencsés Magyarország: azt az embert találta meg kompromisszumként, aki – senki sem tudhatta előre – lángész… ő nem hibázik” – írta Lengyel Péter annak idején a 168 Órában. Közel két évtized távlatából megmosolyogtató az a műbotrány is, amelyet 1992. október 23-i kifütyüléséből keltettek.
Az 1994-es választásokhoz közeledve – a kortársak beszámolói erről tanúskodnak – az elnök erősen tartott egy szélsőjobboldali hatalomátvételtől. Alig három héttel Antall József halála előtt, 1993 novemberében botrányt kavaró, a kormányt durván, igaztalanul támadó függő beszélgetés jelent meg vele a La Stampában Budapesten a sajtó újra felfedezi a cenzúrát címmel. A szöveg szerint Göncz Árpád, „az öreg, harcos, liberális értelmiségi” semmit sem tehet Antall-lal szemben, aki megszünteti a neki nem tetsző rádió- és tévéműsorokat. A független tájékoztatást lehetetlenné teszik, veszélyben a szólásszabadság. „Európa, segíts! Az államfő a nemzetközi sajtó szolidaritását kéri.”
Hamar elillant a vélelmezett jobboldali veszély: az 1994-es választásokon az MSZP abszolút többséget szerzett, mögötte az SZDSZ végzett másodikként. Az államelnök alig leplezett örömmel fogadta az eredményt. „Vége az egyensúlyszerepnek” – mondta 1994 nyarán munkatársainak. A kétharmados parlamenti háttérrel működő Horn-kormány idején a köztársasági elnök addig ismeretlen arcát fedezhette fel az ország. Az új tévé- és rádióelnököt, Horváth Ádámot és Szirányi Jánost szinte gondolkodás nélkül, pillanatok alatt kinevezte. Korábbi aggályát, miszerint az elektronikus médiumok vezetőinek kinevezéséhez ellenzéki konszenzus is szükséges, lazán félretette. Vita nélkül aláírt mindent, a szocialista–szabad demokrata ciklus alatt csupán két törvénytervezetet küldött vissza a parlamentnek megfontolásra, ezzel is az MSZP kedvében járva. 1994 végén egy televíziós interjújában arra jutott, hogy az MSZP–SZDSZ koalíciónak az adott helyzetben nincs alternatívája. Úgy tűnik, ez azoknak is sok volt, akik korábban elvi alapon támogatták az elnök politikai megmozdulásait. Az első négy év munkáját dicsérettel illető, egykor a Szabad Európánál dolgozó, az SZDSZ-hez közel álló Hamburger Mihály sem rejtette el csalódottságát, meghökkenését a korabeli Esti Hírlap hasábjain megjelent glosszájában: „Nem helyes… ha a köztársasági elnök – amikor három év után újra interjút ad a televízióban – némileg elfogultan nyilatkozik. Az elkövetkezendő nehéz időszakban még igen nagy szükség van arra, hogy megőrizze tekintélyét, és képviselni tudja az ország egész lakosságát. Az ellenzéki pártokat is és az ellenzékre szavazókat is.”
A Horn Gyulával kitűnő kapcsolatokat ápoló, újabb öt évre megválasztott államfő döbbenten fogadta az 1998-as választások eredményét, csalódottságát a tévénézők előtt sem titkolva kijelentette, nem tudja, „mi kerekedik ki ebből”. A következő két évben gyakorlatilag protokolláris feladataira szorítkozó elnök mandátuma az ezredfordulót megelőző évben járt le. Primitíven populista, „Árpi bácsis”, részben múltbéli dolgok elhallgatásán alapuló hamis nimbusza azóta is töretlen, függetlenül korábbi, az országot erősen megosztó magatartásától.
„Majdnem jó író, majdnem jó elnök” – mondta egyszer magáról Göncz Árpád. A sokatmondó sor híven fejezi ki azt a rengeteg talányt, amely politikai működését jellemezte.
origo.hu
Eltűnt pásztói nőt keres a rendőrség
