Buenos Aires mitikus alapítása

Ritka dolog az, amikor a kiállítóterem közepére ágy kerül. Az, hogy a jeles bútordarab egy-egy képen bukkan fel, kevésbé meglepő dolog – bár olyan fontos motívumként, mint Van Gogh A festő szobája című alkotásán, vagy azon a fotón, amelyen John Lennon és Yoko Ono elmondja, mit is gondol a világról, ritkán látható. Pedro Roth számára azonban a lehető legtermészetesebb dolog, hogy az ágy a kiállítóterem közepére kerül – ott van ugyanis műtermében is, szeret ágyban festeni, és közben elmondani mindazt, ami ecsettel vagy éppen fényképezőgéppel nem kifejezhető. A művész ugyanis, aki 1938-ban Budapesten született, egyformán ismert mestere a fotográfiának és a festészetnek – miközben valószínűleg a költészet az, ami a leginkább vonzza, azok a képek, amelyek lelki szemei előtt lebegnek, s melyeket olykor-olykor ilyen vagy olyan eszközökkel megmutat a többieknek is. A látomások, szürreális képzettársítások pedig, jól tudjuk, a francia szürrealisták, de még előbb a magyar népdalok, népballadák nyomán, egyenes ági rokonságban vannak az álommal, ami természetesen mindenütt lehet könnyű is, amilyet Sütő András szerint anyánk ígért nekünk gyermekkorunkban, de lehet olyan nyomasztó is, amelyet Pedro Roth Argentína felé hajózó szüleivel álmodott talán egykoron. Akárhogyan is van, az álom álmodásának a legkézenfekvőbb és legtermészetesebb helye az ágy, ha kell, a kiállítóterem közepén.
Innen kikelve – mondják – a művész igen aktív életet él. Kutasy Mercédesz művészettörténész, aki 2009-ben az argentin fővárosban kutatott egy hónapig, hallotta egyszer azt a szállóigévé vált mondást, amely szerint „amit Pedro Roth nem örökített meg Buenos Airesben, az nem is létezik”. Így jutott el a művész fotóarchívumába, amely tulajdonképpen egy ruhásszekrény, ahol az elmúlt negyven év negatívjai összevissza kupacokban állnak az elárvult zakók között. Jorge Luis Borges egyik mondatát idézte fel számára ez a látvány, a Buenos Aires mitikus alapításából, amely szerint (Lator László fordításában) „Akár a levegő, a víz, Buenos Aires nem lett, megvolt öröktől, s míg a világ, lesz”. Hol húzódik a határ a múlt és a jelen, a konkrét és az elvont, a megfogható és az elillanó között? – vetődik fel az argentin vagy éppen több más dél-amerikai ország irodalma, képzőművészete szempontjából is izgalmas kérdés Pedro Roth egymásra halmozott, a valóság egykori látványelemeit, egy valamikori jelen lenyomatait őrző fotográfiái és a belső valóság képeit őrző festmények, rajzok egymás mellettisége láttán. „És közben – idézi föl a művészt meglátogatva a művészettörténész – ott a jelenvaló Valóság, maga a szoba, amit magam sem tudom, melyik tartományba utaljak: néha átsétál rajta egy teknőc, a sarokból hatalmas macska figyel, néha azt gyanítom, maguk a festmények keltek életre.”
Most pedig a macskák Budapestre jöttek. És velük sok-sok különös lény, a kutyák és a kakaduk, a nyulak és a szitakötők, ősállatok és emberi figurák, amelyek szüntelen alakváltozásban, eggyé olvadva és újra különválva élik életüket Roth képzeletében, alusszák mindennapi álmaikat álmában, amikor ágyában nyugovóra tér, hogy azután vele együtt fölébredjenek, s tovább játsszák a gyermekkorban megismert és azóta sem felejtett játékaikat művei felületén. Budapestre játszótársakat is hozott Roth, kiállításának megnyitóján vele együtt adták elő La Ballena című előadásukat, amelyben a művészet fogalmát igyekeztek meghatározni, s amelyet az argentin után immár a magyar közönség is lelkesen fogadott. A játék során számosan kitöltötték a jelentkezési lapot, amelyben kijelentették, ők is szeretnének részt venni a ballena (bálna) projektben, ahol az emberek fölszállnak a ballenára, a hatalmas hajóra, hogy utazás közben, egy mennyiségiből minőségibe való átalakulásban maguk is műalkotássá válnak. Úgy legyen!
(Pedro Roth és az Estrella del Orinte csoport tárlata, Budapesti Történeti Múzeum, augusztus 8-ig.)