Cameron dicsőséges száz napja

Kémek a rendőrségtől. Éles vita robbant ki Észak-Írországban arról, hogy a jövőben ki folytathat hírszerző tevékenységet Ulsterben, miután Margaret Ritchie azt javasolta, minden ilyen feladat kerüljön át a brit katonai hírszerzéstől (MI5) a helyi rendőrséghez (PSNI). A szociáldemokrata (SDLP) parlamenti képviselőnő szerint ugyanis a PSNI-nek megvannak azok a technikai képességei, hogy átvegyék a titkosszolgálati feladatokat ellátó MI5 szerepét. A feladatáthelyezés fontosságát Ritchie azzal indokolta, hogy kifejezetten aggályos, hogy a brit katonai hírszerzés nem tartozik elszámolással sem David Ford igazságügyi miniszter, sem Al Hutchinson rendőrségi ombudsman irányába. A szociáldemokrata képviselői kijelentésre reagálva mind a Sinn Féin, mind a Demokratikus Unionista Párt (DUP) nemtetszésének adott hangot, és közölték, ellenzik, valamint minden lehetséges eszközzel megpróbálják megakadályozni az ír egyesítés kérdésében mérsékeltebb SDLP pártvezetőjének tervét. A titkosszolgálati feladatok illetékességi kérdése azt követően merült fel, hogy a szociáldemokraták szerint az idei évben elkövetett 49 pokolgépes incidens és 32 lövöldözés arról árulkodik, az MI5 képtelen elvégezni feladatát, így nem képes együttműködni a helyi rendőrséggel. Margaret Ritchie emellett úgy véli, az MI5 nem képes a külföldről operáló szeparatista csoportok felkutatására és a külföldről pénzelt akciók megfékezésére. Jeffrey Donaldson DUP-képviselő szerint semmi baj a közös munkával, sőt Matt Baggott északír rendőrkapitány éppen a külföldi szeparatisták pénzügyi alapjainak felkutatására összpontosít. (B. R.)

Szokássá vált az elmúlt fél évszázadban, hogy új kormányok első száz napja végén a média és a lakosság véleményt formál az „új seprő” addigi teljesítményéről. David Cameron jó bizonyítványt kapott: a fél évszázad alatt egyedül Tony Blair első kormánya volt olyan népszerű az első száz nap után, mint most Cameroné, és George Osborne minden idők legnépszerűbb konzervatív pénzügyminisztere.
A média és a közvélemény ítéletének még nagyobb súlyt ad az, hogy a kormány rendkívül kedvezőtlen pénzügyi-gazdasági helyzetet örökölt elődjétől, és ezért rendkívül fájdalmas takarékossági programmal kellett fellépnie. Mi több, ezt a programot azonnal a legnagyobb szigorral elkezdte végrehajtani. A britek nagy többsége jelét adta annak, hogy látja az ország szorult helyzetét, gigászi eladósodottságát, és hogy az első és legfontosabb cél ennek a helyzetnek a mielőbbi megváltoztatása, ennek az adósságnak a tetemes csökkentése. Az új kormány egyéb területeken is radikális reformokat akar, és ehhez már hozzá is látott, de a legsürgősebb a brit gazdaság talpra állítása.
Az első száz nap alatt megnövekedett népszerűség nem egyenlő a győzelemmel. Az állami és önkormányzati alkalmazottak szakszervezetei jelezték, hogy küzdeni akarnak a szinte valamennyi minisztérium hatáskörére kiterjedő takarékossági intézkedések ellen, amelyek óhatatlanul leépítésekhez és a közalkalmazotti nyugdíjrendszer kiváltságainak megszűnéséhez vezetnek. Mindenki egyetért azzal, hogy szűkebbre kell húzni a nadrágszíjat, de mindenki mások nadrágszíját szeretné meghúzni, nem a sajátját. A koalíciós kormány sztrájkhullámmal számolhat, és kérdés, hogy a közhangulat a sztrájkolók vagy a kormány ellen fordul majd. A kormány aligha számíthat ilyen népszerűségre a második vagy harmadik száz nap után.
Koalíciós kormányok veszélye, hogy a partnerek kénytelenek engedményeket tenni az együttműködés érdekében, de a pártok tagsága nem mindig ért egyet az engedményekkel. David Cameron állítólag azt mondta egyszer, hogy szívesebben áll koalíciós, mint pusztán konzervatív kormány élén. Ennek két oka lehet. Az egyik az, hogy a miniszterelnök radikálisabb a hagyományos toryk többségénél. A másik, hogy nem árt, ha a fájdalmas intézkedésekért nem egyedül a miniszterelnököt és pártját okolják.